Idő Időbeosztás Ifjúság Illusztráció
Imádat Imádság Ima Indíték
Isten Isten akarata Isten dicsősége Isten ereje
Isten hatalma Isten jelenléte Isten közelsége Isten műve
Isten megismerése Isten mindentudása Isten neve Isten oltalmában
Isten országa Isten szava Isten szeretete Isten szuverenitása
Isten teljessége Isten temploma Isten vezetése Istendicséret
Istenfélelem Istenimádat Istentisztelet Ígéret
 Isten eszköze Ítélet Ítélkezés  

 

Idő

A második világháború egyik legsötétebb pillanatában az egyik államférfi így szólt: “Úgy viselkedjünk, hogy ha országunk még ezer évig fennáll, azt mondják polgárai, hogy ez az idő volt a legragyogóbb pillanat.”

Ralph Waldo Emerson amerikai író mondta: “Egyik illúziónk az, hogy a mostani óra nem döntő fontosságú. Írd be szívedbe, hogy minden nap az év legjobb napja. Addig senki sem tanult meg valamit igazán, amíg nem tudja, hogy minden nap az ítélet napja.”

Amennyiben kérdésed van a fenti számadatokkal kapcsolatban, ülj le, és számítsd ki, hogy miként használod az idődet. Mennyi időt fordítsz Isten szolgálatára? Amikor elvégzed a gyakorlatot, gondolkodj el Jézus mondásán: “Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkében pedig kárt vall?...” (Mt 16:25)

Egy tanulmány alapján kimutatták, hogy az átlagos hetvenéves ember huszonnégy évet alvással, tizennégy évet munkával, nyolc évet szórakozással, hat évet a megterített asztalnál, öt évet utazással, négy évet beszélgetéssel, három évet tanulással és két évet kutatással és olvasással tölt. Újabb négy évét vegyes foglalkozásokra fordítja. Ebből a négy évből negyvenöt percet tölt a gyülekezetben vasárnaponként, és öt percet fordít imádkozásra mindennap. Ez összesen nem valami hosszú idő, mert csupán öt hónap, amit életének hetven évéből Istennek szentel. Még ha ez az ember hűséges templomba járó volt is, aki látogatta a vasárnapi iskolát és hetente három órán át megjelent az istentiszteleteken, akkor is csak egy évet és kilenc hónapot töltött a gyülekezetben. Amennyiben kérdésed van a fenti számadatokkal kapcsolatban, ülj le, és számítsd ki, hogy miként használod az idődet. Mennyi időt fordítsz Isten szolgálatára? Amikor elvégzed a gyakorlatot, gondolkodj el Jézus mondásán: “Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkében pedig kárt vall?...” (Mt 16:25)

Valaki rohanva igyekezett elérni egy kompot, és éppen akkor érkezett a parthoz, amikor a kapuőr lezárta a sorompót. Az egyik járókelő megjegyezte: “Nem rohantál elég gyorsan.” Az elkeseredett ember ezt felelte: “Én elég gyorsan rohantam, csak nem kezdtem el időben a rohanást.” Hogy a legtöbbet tegyük Isten dicsőségére életidőnkben, korán kell kezdenünk a sietést, ahogy a Prédikátor könyvében olvassuk: “Gondolj Teremtődre ifjúságod idején!”

Tegyük fel, hogy az egyik bankban minden reggel 1440 dollárt bocsátanak rendelkezésedre egy feltétellel: amit a kapott összegből nem használsz fel a nap folyamán, azt holnapra már elveszíted. Vajon mit tennél? Minden centet felhasználnál minden nap a legjobb módon. Igenis van ilyen bankod, és ennek neve az IDŐ. Minden reggel kapsz 1440 percet. A szabály az, hogy elveszted azt a percet, amit nem invesztálsz be valamilyen jó cél érdekében. Holnapra már semmi nem marad a mából.

Időbeosztás

Egy tanulmány alapján kimutatták, hogy az átlagos hetvenéves ember huszonnégy évet alvással, tizennégy évet munkával, nyolc évet szórakozással, hat évet a megterített asztalnál, öt évet utazással, négy évet beszélgetéssel, három évet tanulással és két évet kutatással és olvasással tölt. Újabb négy évét vegyes foglalkozásokra fordítja. Ebből a négy évből negyvenöt percet tölt a gyülekezetben vasárnaponként, és öt percet fordít imádkozásra mindennap. Ez összesen nem valami hosszú idő, mert csupán öt hónap, amit életének hetven évéből Istennek szentel. Még ha ez az ember hűséges templomba járó volt is, aki látogatta a vasárnapi iskolát és hetente három órán át megjelent az istentiszteleteken, akkor is csak egy évet és kilenc hónapot töltött a gyülekezetben.

Egy bizonyos gyárban, ahol megkövetelik, hogy a munkások mennyi munkát végezzenek el egy bizonyos idő alatt, csengetnek bizonyos időközönként, és ezzel emlékeztetik a munkásokat az idő haladására. Az igazgató ezt így magyarázza: „A munkások jobban dolgoznak, amikor rájönnek, hogy a napi munkaidő kicsúszik a kezükből.” Ugyanez igaz a lelkiekkel kapcsolatban is. Gyakran emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy az idő rövid. „Eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat” (Jn 9,4). Jobban igyekszünk, ha tudjuk, hogy az idő kicsúszik a kezünkből.

Ifjúság

Érdekes történetet mondott el egy indiai misszionárius, akit egy távoli faluba hívtak, hogy merítsen be és fogadjon be a gyülekezeti közösségbe több, mint hatvan felnőttet, akik a hinduizmusból tértek meg Krisztushoz. A misszionárius észrevette, hogy egy fiatal fiú ül hátul a sarokban, és erősen figyeli, hogy mi történik. Végül a fiú is előrement, és megkérdezte tőle a misszionárius, hogy ő is akar-e csatlakozni a gyülekezethez. Amikor a fiú igennel válaszolt, a misszionárius ezt a tanácsot adta neki: “Fiam, te még nagyon fiatal vagy, és ha fölvennélek és később elesnél, akkor kárt okoznál Krisztus ügyének. Hat hónap múlva ismét ide jövök. Légy hűséges az Úr Jézushoz ez alatt az idő alatt, és aztán, ha úgy találjuk, hogy kitartó és hűséges maradtál, bemerítelek és örömmel befogadlak a gyülekezetbe.” Ekkorra már az egész gyülekezet fölállt és valaki az összes nevében ezt mondta: “Miért kell addig várni, hiszen ez a fiú vezetett mindnyájunkat az Úr Jézus Krisztushoz.”

Illusztráció

A világ legnagyobb prédikátorai híresek voltak az illusztrációk alkalmazásáról. Mesterünk egy prédikációt sem mondott anélkül, hogy az igazságot valamilyen mindennapi, általános tárgyhoz ne hasonlította volna úgy, hogy a körülötte levő kisgyermekek is átvehessék az általa tanított igazság erejét és édességét. Nagy különbség van Jézus és Pál illusztrációi között. Pál a városban élt, és az általa hirdetett igazságot a nagy népességcentrumokban élő emberekkel való kapcsolata határozta meg; Jézus azonban vidéken élt, és a levegőben röpködő verebek, a lába alatt sarjadó fű és a környékén virágzó liliomok szolgáltatták illusztrációit. Jó irányban haladunk akkor, amikor Jézus és Pál példáját követjük az igazság illusztrálásában.

Imádat

Az egyik szabómester elhatározta, hogy üzletét az Úr Jézus “aranyszabályá”-nak szellemében vezeti. Ezt mondogatta barátainak: “Amikor bejövök üzletembe, jobban átérzem az istentisztelet szellemét, mint amikor a templomba megyek.”

Egy elmebeteg azt gondolta magáról, hogy ő Isten–készítő. Amikor látogatók mentek hozzá, elővett a szekrényéből egy kocka alakú fadarabot. A kocka kimunkálása nagy gondra vallott, mert az élek szabályosak és az oldalak simák voltak. Miután a beteg bemutatta a fakockát, ezt mondta: “Ez az én Istenem. Én készítettem. Naponta imádkozom hozzá.” Az egyik orvos nagyon igyekezett megmagyarázni a betegnek, hogy az ember nem készítheti el Istenét, mert Isten az ember teremtője. Amikor az elmebeteg végre fölfogta e tanítás lényegét, betegsége azonnal megszűnt.

Azt mondják, hogy egyszer Victoria királynő országa felföldi részén meglátogatott egy faluban egy szegény asszonyt. A szegényes házban ült néhány percig egy régi karosszéken. Amikor a királynő és kísérete távozott, az egyik kísérő megmondta az idős asszonynak, hogy ki látogatta meg. Elámult ezen a megtiszteltetésen, és fölvéve a régi széket, bevitte egy másik szobába, miközben ezt mondta: „Ezen a széken soha többé nem ül senki ismét, mert királynőm ült benne.” Mennyire kell még nagyobb szentségben őrizni szívünkben azt a helyet, ahova Krisztust befogadtuk! Miként állunk most a szívünkkel? Szükség van-e arra, hogy Krisztus eljöjjön ostorával, hogy kiűzze a kúfárokat, a galamb- és tehénárusokat és a pénzváltókat?

Imádság

Rangoon városában volt Távol-Kelet egyik legnagyobb és legszebb harangja, ami különös büszkesége volt a nagy buddhista templomnak, a Shwee-da-gone-nak. Ezt a harangot folyóba süllyesztették az angol-burmai háborúk alatt, és az után sikertelen erőfeszítéseket tettek a mérnökök, hogy felszínre hozzák. Utoljára egy okos pap engedélyt kért arra, hogy megkísérelje a harang felszínre hozását azzal a feltétellel. hogy a harangot az ő templomának adják. Munkatársai óriási mennyiségű bambuszrudat gyűjtöttek össze. Ezeket az üres, könnyű, lebegő rudakat alig lehet visszatartani, hogy ne ússzanak a vízen. A rudakat egyenként levitték a búvárok és odaerősítették a haranghoz a folyóágyban. Miután már sok ezret szorosan odaerősítettek, észrevették, hogy a harang megmozdult, és amikor az utolsó bambuszrudat is hozzáerősítették, az összekötött rudak felhajtó ereje olyan nagy volt, hogy az ténylegesen fölemelte a hatalmas bronztömeget a folyóágy sarából és mélyéből, és a felszínre hozta.

Négy gyermek sétált egy tó partján, amikor a legfiatalabb, az ötéves kislány virágot akart leszakítani és beleesett a tóba. A legidősebb fiú, a tizenkét éves bátyus beugrott a vízbe, és sikeresen kimentette a testvérét. Amikor a gyermekek apja meghallotta az esetet, ezt kérdezte a harmadik gyerektől, a tízéves fiútól: “Segítettél-e a húgod megmentésében? “Ezt válaszolta: “Igen, amikor Márton közeledett a parthoz, megragadtam a kabátját és segítettem kihúzni.” “Jól van!” – felelte az apa, majd odafordult a hatéves fiúhoz, a negyedik gyermekhez is, és ezt kérdezte: “És te is segítettél.” A gyermek, aki még mindig törölgette a könnyeit, így válaszolt: “Ó, papa, én sikítottam.” Az emberek megmentéséért végzett munkában nem mindenki képes beugrani a tengerbe, hogy mentse a fuldoklókat, vagy nincs ereje ahhoz, hogy kihúzza őket, de egészen bizonyos, hogy még a leggyengébb is tud szünet nélkül Istenhez kiáltani.

“Több, mint fél évszázadon át sohasem ismertem olyan napot, amikor ne lett volna több munkám, mint amennyit el tudtam volna végezni. 40 éven át évente mintegy 30 ezer levelet kaptam, és a legtöbb levél átment a kezemen. Mindig van kilenc munkatársam, akik segítenek a német, francia, angol, dán, olasz, orosz és más nyelveken történő levelezésben. Aztán, mint egy 1200 tagból álló gyülekezet lelkipásztorának nagyon sok a terhe. Emellett öt hatalmas árvaházat vezetek, meg könyvkiadó házamat és a nyomdát. Traktátusok, könyvek és Bibliák millióit terjesztem. De mindig szabállyá tettem, hogy sohasem kezdem el a munkát, mielőtt hosszabb időn át ne lettem volna együtt Istennel”

Müller György

A kis Dani édesanyja mellett térden állva imádkozott: “Ha meg kell halnom, mielőtt fölébredek... Ha meg kell halnom...” – “Mondd tovább, Dani – biztatta édesanyja. – Ismered az ima folytatását is.” – “Várj egy kicsit” – szakította félbe a kisfiú. Felállt, lerohant a lépcsőn, és rövid idő múlva visszajött. Ismét térdre hullva folytatta imádságát ott, ahol abbahagyta. – Végül édesanyja érdeklődött tőle a közjátékkal kapcsolatban. Dani ezt a magyarázatot adta: “Anyu, végiggondoltam, amit mondtam, de meg kellett állnom, és Feri minden katonáját talpra kellett állítanom. Azelőtt a fejük tetejére állítottam őket, hogy lássam, milyen dühös lesz, ha majd reggel meglátja a katonákat. Most már, ha meg is kell halnom, mielőtt eljön a holnap, nem akarom, hogy így találja azokat. Sok minden érdekes, ha valaki él tovább, de nem szeretné az ember, ha rendezetlenül maradna valami a halála után.” – “Igazad van, drágám” – mondta az édesanya egy kicsit reszkető hangon. Magára és sok felnőttre gondolt, akiknek abba kellene hagyniuk imádságaikat, hogy elrendezzék ügyeiket azokkal, akiket megbántottak.

A múlt éjjel kisfiam megvallott nekem bizonyos gyermekes csintalanságot, és előttem térdelve így imádkozott: “Tegyél engem olyanná, mint apukámat, aki bölcs és erős!” Aztán miközben aludt, letérdeltem ágya mellett, és megvallottam bűneimet, majd lehajtott fejjel így imádkoztam: “Tégy engem olyanná, mint a kisfiam, tisztává és őszintévé!”

A Duke Egyetemen négyezer 64 év feletti beteget vizsgáltak, és kiderült, hogy az imádkozóknak alacsonyabb volt a vérnyomásuk. Egy másik, hasonló kutatás egészségesebb immunrendszert mutatott ki. A Miami Egyetemen azt mutatták ki, hogy az AIDS-betegek közül kedvezőbbek azoknak az életkilátásai, akik gyakorolják vallásukat és önkéntesként a többieknek is segíteni próbálnak. Az imádság enyhíti az alkoholizmust, a depressziót és a kábítószer-függőséget, segít a csípőműtét vagy az agyvérzés utáni lábadozásban, kifejezetten javallott szívroham után, és különben is csodákra képes. Azt nem nagyon értik, hogy miért. Egyes feltételezések szerint a lelki béke és a nyugalom jótékony hatással van a szívizmokra és az immunrendszerre. Kimutatták, hogy imádság közben megváltozik az agyi vérkeringés. Egyes orvosok mindebből azt a következtetést vonták le, hogy imádkozniuk kell betegeikért.
Washington, 2003. április, Népszabadság, szerző: Horváth Gábor
 

A nagy walesi ébredés idején egy lelkipásztor csodálatosan szép eredményekkel prédikált. Csak egy prédikációja volt, de hatására emberek százai tértek meg. Tőle távol, egy elhagyott völgyben, élt egyik prédikátortársa, akihez eljutott a csodálatos eredmények híre. Kíváncsi volt a siker titkára, és gyalog nekivágott a hosszú, fáradságos útnak, míg végre odaért egy egyszerű kunyhóhoz, ahol a lelkipásztor lakott: “Testvér, honnét vetted a prédikációt?” – kérdezte tőle. A prédikátor bevezette egy szegényesen berendezett szobába, és rámutatott egy helyre, ahol a szőnyeg elnyűtt volt, és egy közeli ablak állt előtte a hegyekre nyílva, aztán így szólt: “Testvér, itt kaptam azt a prédikációt. Szívem megterhelődött az emberekért. Egy este leborultam a padlóra, és erőt kértem, hogy úgy prédikálhassak, ahogy azelőtt még sohasem tettem. Az órák teltek, míg éjfélt ütött az óra, és a csillagok ragyogtak az alvó völgy és a csöndes hegyek fölött. De a válasz nem érkezett meg. Ezért tovább imádkoztam, míg végre halvány szürkeség vonult a keleti égre. Aztán az ezüstösre változott, és én vigyáztam és imádkoztam tovább, amíg az ezüstös égből bíborvörös és aranyszínű ég lett, és a hegyek gerincén lángolt az új nap oltárának tüze. És akkor megkaptam a prédikációt és megkaptam az erőt, majd lefeküdtem és elaludtam. Aztán fölkeltem, hogy prédikáljak, és emberek hajoltak meg Isten tüze előtt. Ez az a hely, ahol a prédikációt kaptam.”

Az imádság erejét még soha egyetlen gyülekezet sem próbálta ki teljes mértékében. Ha az isteni kegyelem és erő hatalmas csodáit akarjuk látni a gyengeség, kudarc és kiábrándulás helyett, az egész gyülekezet fogadja el Isten felhívását: “Hívjatok segítségül, és válaszolok nektek, és nagy és hatalmas dolgokat mutatok, amiket nem ismertek.”

J. Hudson Taylor

F. B. Meyer egyszer beszélt Samuel Martin nagyszerű szolgálatának a titkáról (akinek építették a Westminsteri templomot). A lelkipásztor minden pénteken bezárta magát az épületbe, körbement benne és letérdelt ülőhelyről ülőhelyre, hogy imádkozzék azokért, akik ott ültek.

Hallottatok-e már arról, hogy Torrey, a nagyhírű evangélista miként tért meg. Fiatal korában a hitetlenség legmélyebb pontjáig jutott, és mindent kigúnyolt, a Bibliát, Krisztust, Istent, mennyet, poklot, halhatatlanságot, és így tovább. Édesanyja sokat imádkozott érte, és próbálta őt meggyőzni a hitről. Egy napon ezt mondta anyjának: “Belefáradtam már ezekbe, elmegyek és nem zavarlak titeket többé. Többé nem láttok. Belefáradtam már ezekbe.” Az édesanya elment vele az ajtóig, aztán a kapuig, és sírva bocsátotta útjára ezekkel a szavakkal: “Fiam, amikor a legsötétebb óra szakad rád, és minden veszni látszik, ha őszintén segítségül hívod édesanyád Istenét, segít rajtad.” A fiú elment és mind mélyebbre süllyedt a bűnben. Már több mint ötszáz kilométernyi távolságra volt otthonától, egy város szállodájában, ahol nem tudott elaludni. Reggel így szólt magában: “Fölkelek, és kiveszem fegyveremet a táskámból, és véget vetek ennek csúfos emberi életnek.” Amikor fölkelt, eszébe jutottak édesanyja utolsó szavai: “Fiam, amikor a legsötétebb óra szakad rád és minden veszni látszik, hívd segítségül őszintén édesanyád Istenét és ő segíteni fog.” Torrey letérdelt az ágya mellett és így imádkozott: “Ó, édesanyám Istene, ha létezik ilyen Lény, világosságot akarok, és ha megadod nekem, bármibe kerül is, követni foglak.” Néhány pillanat múlva megkapta ezt a belső világosságot és hazasietett. Azt gondolta, hogy majd meglepi édesanyját, de édesanyja elébe ment a kapuhoz, nevetve és sírva mondta kimondhatatlan örömében: “Fiam, tudom, miért jöttél haza, és tudom, mit kell mondanod. Megtaláltad az Urat. Isten elmondta nekem.” Az édesanya hittel teljes imádságának ez lett a következménye.

Spurgeon mondta: “Hallottam egyszer egy istenfélő emberről, hogy az egyik nap egy elveszett kulcs miatt imádkozott Istenhez. Aki ezt nekem újságolta, meglepetését fejezte ki amiatt, hogy az ember még egy elveszett kulcsért is imádkozhat Isten előtt. De biztosítottam őt, hogy én is így szoktam imádkozni. Tényleg, lehet imádkozni egy kulcs miatt is? Igen. Kérlek, mondd meg nekem, hogy milyen nagynak kell lennie valaminek ahhoz, hogy imádkozzunk miatta? Ha bizonyos méretet határoznánk meg, akkor annak benne kellene lennie a Bibliában, és meg kellene tanulnunk az imádság matematikáját. Vajon az áll a Bibliában, hogy ha valamilyen tárgy ennyi és ennyi centiméteres, akkor imádkozhatunk érte, de ha egy negyed centiméternyivel rövidebb, akkor ne imádkozzunk érte? Ha nem imádkozhatunk a kis ügyek miatt, akkor félelmetes helyzetbe kerülünk, mert a kis kérdések okozzák nekünk a nagy aggodalmakat. Ha nem imádkozhatunk kicsiny ügyeinkben, akkor nagyon nyomorultak vagyunk.”

Valamit meg kell vallanom. Olyan lelkipásztor vagyok, aki nem imádkozik. Hogy őszinte legyek előttetek, mindig bűnösnek érezem magam imaéletem hiányossága miatt. Igen, imádkozom. Imádkozom a reggeli összejövetelen, a közösségi alkalmakon és a délelőtti istentiszteleten. Imádkozom reggel és minden étkezés előtt. Imádkozom gyermekeimmel és tanítványaimmal. Alkalmanként imádkozom a feleségemmel. Ó, igen, imádkozom emberekért kríziseik idején és a gyülekezetért, amikor arra szükség van. De a következetes, egyéni imaéletet, amiről olyan könyvek írnak, mint Erő imádság által, nem gyakorlom. Huszonöt év óta küzdöm a rendszeres, következetes imaéletért. Vágyakozom az erőteljes, odaszentelt időért, amit az Úrral tölthetek. Az a kép jut eszembe, hogy Ádám találkozott az Úrral hűvös alkonyat idején, Mózes látta Istent szemtől szemben, Ábrahám úgy beszélt Istennel, mint barát a barátjával, és Luther Márton a nap legjobb három óráját mindig imádságban töltötte. Mély bűntudatot érzek, mint lelkipásztor, aki nem tölt elég időt az imádságban. Nem vagyok egyedül. Az országos átlag az evangéliumi prédikátorok között napi 20 perces imádkozás.

A legnagyobb misszionáriusok erejének titka az imádság volt. John Wesley legalább két órát igyekezett mindennap imádságban tölteni. Samuel Rutherford háromkor kelt minden reggel, hogy várakozzék az Úrra. John Fletcherről mondták, hogy átitatta szobájának falait az imádság lehelete. A legnagyobb misszionáriusok az imádság hősei voltak. Gondoljunk David Brainerdre, aki 29 éves korában halt meg, és Henry Martynra, aki 31 évig élt és nevük a misszionárusok égboltján a legragyogóbb csillagként fénylik. Ezek a fiatalemberek óriási befolyást gyakoroltak saját nemzedékükre és a következő nemzedékekre is. Nem tényleges munkájukkal, ami hamar befejeződött, hanem imaéletükkel és szent jellemükkel végezték ezt.

Évekkel ezelőtt az angliai Altrinchami Baptista Gyülekezet vezetői telefonon kérdezték tőlünk egy vasárnap délután, hogy a Budapesti Baptista Teológiai Szemináriumnak mire volna leginkább szüksége. Válaszul közöltük, hogy az akkor még nagyon leromlott állapotban levő Teológiai Szemináriumi épület helyreállításához anyagi forrásra volna szükségünk, és kérjük, hogy imádkozzanak ezért az angliai gyülekezet tagjai. Telefonkapcsolatban voltunk azon a vasárnap estén a gyülekezettel, és hallottuk, amint az imaházban jelenlevő testvériség azonnal imádkozni kezdett az említett ügyért. Teltek-múltak a hónapok, és nemsokára megnyílt a pénzforrás: az ITM nemzetközi központjának segítségével 65 millió forintot fordíthattunk a tanintézet helyreállítására.

Mennyit ér az imádság? Az egyedüli ember, aki próbálta ezt megmérni, még mindig nem tudja. Egyszer azt gondolta, hogy kitalálja. Ez akkor történt, amikor volt egy kis zöldségüzlete a város nyugati végén. A világháborút követő karácsony előtti héten történt mindez. Egy fáradt kinézésű asszony ment az üzletébe és kért annyi élelmiszert, ami elegendő ahhoz, hogy karácsonyi vacsorát készítsen a gyermekeinek. Az üzletes megkérdezte tőle, hogy mennyit tud rá költeni. Az asszony ezt felelte: “Férjem meghalt a háborúban, semmit nem tudok fölajánlani, csak egy kis imádságot.“ Az üzletes megvallotta utólag, hogy nem nagyon volt szentimentális azokban a napokban. A zöldségüzletet nem lehetett fönntartani imádságok alapján. Ezért így szólt: “Írja le egy papírra“, aztán folytatta munkáját. Legnagyobb meglepetésére az asszony elővett ruhája zsebéből egy papírlapot és átadta az üzletesnek, miközben ezt mondta: “Már meg is írtam az éjszaka, amikor őrködtem beteg gyermekem ágyánál.“ A zöldséges átvette a papírt, mielőtt fölocsúdott volna meglepetéséből, és aztán már sajnálta is, hogy ezt kérte. Mert mit tudna csinálni az imádsággal, és mit tudna rá válaszolni. Aztán egy ötlet fogamzott meg benne. A mérleg egyik tányérjára, a súlyok helyére tette a papírlapot anélkül, hogy elolvasta volna és így szólt: “Meglátjuk, mennyi élelmiszert ér az imádság.“ Legnagyobb meglepetésére a mérleg nyelve nem mozdult, amikor rátett egy kenyeret a másik tányérjára. Zavarában és meglepetésében újabb élelmiszereket rakott rá, amit csak elérhetett hirtelen a kezével, mert közben a vásárlók is figyelték. Próbált kemény lenni, de sem sikerült neki. Arca elvörösödött és dühös volt, mert meglátszott rajta a zűrzavar. Végre így szólt: “Ez minden, amit a mérleg képes megmérni. Itt van egy zacskó. Tegye bele az élelmiszereket, mert el vagyok foglalva.“ Az asszony mélyet sóhajtva és könnyek között kézbe vette a zacskót és kezdte belepakolni az élelmet, közben ruhájának az ujjával törölgette a szemét. Az üzletes nem akart odanézni, mégis észrevette, hogy elég nagy zacskót adott az asszonynak, és nem telt meg egészen. Ekkor odagurított neki egy nagy sajtot, anélkül hogy szólt volna. Amikor az asszony távozott, az üzletes megvizsgálta a mérleget. Vakarta a fejét és meglepetésében fölfedezte a titkot. A mérleg eltört. A zöldséges ma már idős ember. Haja fehér, de még mindig ugyanazon a helyen vakarja a fejét, amint visszaemlékezik az esetre. Sohasem látta az asszonyt ismét, de azelőtt sem találkozott vele. Mégis egész életében jobban emlékezett az asszonyra, mint bárki másra a világon, és gyakran gondolt rá. Tudta, hogy ezt az esetet nem ő találta ki, mert még mindig megvolt az a papírlap, amire az asszony az imádságot írta: “Kérlek, Uram, add meg a mi mindennapi kenyerünket nékünk ma!“ (Máté 6: 11).

A Fülöp-szigeteken laktunk a második világháborúban, azon a helyen, ahol a japánok megkínozták és megölték áldozataikat. Hallottuk a kínzottak sikolyait éjjel és nappal. A japánok azzal szórakoztak, hogy csecsemőket dobáltak a levegőbe és kardjuk hegyével fogták föl őket visszaesés közben. Szinte elképzelhetetlen, hogy milyen kínzási módokat találtak ki az emberek gyötrésére. Édesapámat kétszer is elvitték az ellenség tisztjei és mind a kétszer visszatért, édesanyám imádságának hatására. A harmadik esetben a tiszt így szólt: “Már visszatért kétszer hozzátok, de ne gondoljátok, hogy harmadszor is visszatér. Most meghal!“ Édesanyám ezt mondta neki: “Ha nem hiszel az imádságban, akkor menj innen!“ A tiszt távozott, édesapámat magával cipelve. Édesanyánk mind az öt gyermeket lefektette a fűmatracokra. Aztán kezdett imádkozni édesapánkért. Reggel 4 órakor fölkeltett minket, miközben ezt mondta: “Olyan súlyos a terhem, hogy egyedül nem bírom hordozni. Keljetek föl és segítsetek imádkozni édesapátokért!“ Összegyülekzetünk édesanyánk körül. A padlón a középen volt kéthónapos kistestvérünk. Miközben imádkoztunk, lépések zaját hallottuk. Biztosak voltunk abban, hogy a tiszt jött vissza értünk és édesanyánk ölelő karjával font össze minket, amennyire csak lehetett. Aztán hirtelen így szólt: “Ezek édesapátok lépései!“ Édesapánk lépett be, amint félretolta a bambuszajtót és ezt kérdezte: “Mindnyájan biztonságban vagytok?“ Lámpát gyújtottunk és láttuk fehér ingén a vérfoltokat, amelyek a mellette állók testéből fröccsentek rá. “Most már tudom, miért engedtek el“ – mondta zokogva. “Ti imádkoztatok értem!“ Elmondta, hogy ő volt az utolsó tíz férfi között. Egy japán katona ment végig a soron és karddal mind a kilenc előtte levőnek levágta a fejét. Már fölemelte kardját, amikor odament hozzá, és kész volt, hogy lesújtson rá, de a tiszt hirtelen elordította magát: “Állj meg!“ Aztán a férfira ordított: “Menj haza! Gyorsan, távozz innen! Kotródj hazafelé!” Megragadta a férfit és kipenderítette a kapun, majd azt mondta az őrnek, hogy űzze el, amilyen gyorsan csak lehet. Ez történt akkor, amikor édesanyámat annyira megterhelte édesapám sorsa, hogy felkeltett minket imádkozni. Nem tudjuk, hogy mit élt át a tiszt, ami miatt kiadta a parancsot, de tudjuk, hogy miért.

Talán nem sokan tudják, hogy mennyire meghatódott a gyülekezet Jonathan Edwards “Bűnösök a haragvó Isten kezében“ című prédikációján. Kéziratát olyan közel tartotta az arcához, hogy nem láthatták a hallgatók az arcvonásait. Csak olvasta és olvasta a prédikációt, amíg a zsúfolt gyülekezetben levők szinte a végletekig meghatódtak. Egy férfi fölugrott, odarohant a szószék elé és ezt kiáltotta: “Edwards testvér, könyörülj rajtunk!“ Mások megragadták a padot, amin ültek, nehogy a pokolba zuhanjanak. A legtöbben azt gondolták, hogy az ítélet napja virradt rájuk. Annak a prédikációnak az erejét még mindig érzik az Egyesült Államokban. A prédikáció erejének titka nagyon kevés keresztyén előtt ismeretes. Egyes hívők Enfield, Mass. közelében megrémültek amiatt, hogy miközben Isten megáld más helyeket, haragjában elkerüli őket. Ezért összejöttek a prédikáció előtti estén és az egész éjszakát imaküzdelemben, töltötték. A többi a történelemé.

A legelső afrikai megtérők őszinte és buzgó imádkozók voltak, és szerették a magányos imádkozást. Mindenkinek volt egy kiválasztott helye a bozótosban, ahol kiöntötték szívüket Isten előtt. E kis Bételekhez vezető utakat nagyon jól meg lehetett ismerni. Amikor valaki kezdett hanyatlani imaéletében, másoknak is föltűnt. Ilyenkor kedvesen emlékeztették testvérüket: “A fű kezd kinőni az ösvényeden.“

“Az imádság célja“ című könyvben a szerző ezt írja E. M. Boundsról: “Az imádság embere volt. Annyira ragaszkodott az imádsághoz, hogy sohasem emelt föl egy pohár vizet az ajkához, hogy ne kérte volna Isten áldását; sohasem ragasztott le levelet, hogy néhány imaszót ne mondott volna; sohasem bontott föl levelet anélkül, hogy ne küldött volna néhány gondolatot a menny felé; sohasem ment át az egyik tanteremből a másikba anélkül, hogy egy percig ne imádkozott volna a hallgatókért, akik távoztak és érkeztek.“

Már régóta csodálják az emberek Az imádkozó kéz című mesterművet. E művészi alkotás mögött a szeretet és önfeláldozás csodálatos története húzódik meg. A tizenötödik század vége felé két fiatal festőművészeti iskolai tanuló, Albrecht Dürer és Franz Knigstein munkásként kereste pénzét művészeti tanulmányaihoz. A munka hosszú és kemény volt, és alig maradt idejük a művészet tanulmányozására. Végül megegyeztek, hogy sorsot húznak, és a vesztesnek kell ellátnia mindkettejüket, miközben a győztes folytatja tanulmányait. Albrecht nyert, de megegyezett abban, hogy támogatja Franzot, miután sikeres lesz az élete, hogy barátja is be tudja fejezni tanulmányait. Miután sikeres művész lett Albrechtből, felkereste Franzot, hogy eleget tegyen ígéretének. Hamarosan fölfedezte azonban, hogy milyen óriási áldozatot hozott barátja. Miközben Franz nehéz munkát végzett, ujjai eltorzultak és megmerevedtek. Hosszú, finom ujjai és érzékeny keze tönkrement véglegesen. Nem tudta többé kezelni az ecsetet, hogy a szükséges finom vonásokat fesse velük. A kifizetett nagy ár ellenére sem volt keserű szívű. Örült annak, hogy barátja, Albrecht sikeres művésszé lett. Egy napon Albrecht látta, amint hűséges barátja térdepel, és durva kezeit összekulcsolja csöndes imádsága közben. Albrecht hirtelen vázlatot készített a kezekről, és később ezt a vázlatot használta fel Az imádkozó kezek című műalkotásának elkészítéséhez.

Ima

Volt egy ragyogóan prédikáló barát, aki bárhova ment, nagy tömegeket lelkesített fel ragyogó ékesszólásával, kulturált beszédével és a géniuszával. Az értelem és a tudás minden vonzó ajándékával rendelkezett. Mindenütt vele volt egyik szegény, vak testvére is, akinek egyáltalán nem voltak ajándékai, hanem egyszerűen szent életet élt, és térdepelve imádkozott, míg az erő és intelligencia embere prédikált. Egy napon, amikor a gyülekezet megint föllelkesült és szokatlan tűzbe jött a prédikációtól, a prédikátornak látomása volt. Látta, hogy megnyílt az ég, és a nagy trón dicsősége áradt le a földre. De azt is észrevette, hogy legnagyobb meglepetésére a mennyei dicsőség nem az ő fején nyugodott meg, hanem a lábánál térdeplő alázatos testvérén, és az ő arcáról tükröződött tovább a tömegre. Attól kezdve már tudta, hogy az erő nem az ő géniuszából és ékesszólásából származott, hanem mellette térdelő testvérének tiszta életéből és buzgó imádságaiból.

Kevés ima, kevés ige - beteg élet
kevés ima, sok ige - száraz élet
sok ima, kevés ige - rajongó élet
sok ima, sok ige - egészséges élet

Amikor David Brainerd nyolc napot töltött az erdőben, ahol Istenhez imádkozott azokért a vademberekért, akik között dolgozni kívánt, nagy erővel telten jött ki az erdőből. Nem ismerte az indiánok nyelvét, ezért tolmács segítségét kérte. Legnagyobb elkeseredésére, csak részeg tolmácsot talált. Annak ellenére, hogy a tolmács részeg volt, Isten hatalma olyan nagymértékben kiáradt fölkent szolgájára, hogy a vademberek tucatjai fogadták el Jézus Krisztust szolgálata nyomán.

Az egyik jamaicai vasárnapi iskola tagjai közül az egyik kisfiú megbetegedett. Üzent a misszionáriusnak, hogy nagyon beteg, és kéri, hogy menjen el és imádkozzék érte. Amikor a misszionárius megérkezett, így szólt: “Thomas, remélem, te magad is imádkoztál.” “Ó, igen, imádkoztam.” “Talán elmondtad valamelyik nagy imádságot, amit tanítottam?” “Nem, uram.” “Akkor hogy imádkoztál?” “Hát csak könyörögtem.”

Egy hívő édesapa és édesanya nagyon elkeseredett, amikor a fiuk elszökött hazulról és Ausztrália vad bozótjai közé ment. E szegény szülők kérték nagy gyülekezetük egyesült imádságát a fiúért, és becslésük szerint mintegy húszezer imádság jutott el a kegyelem királyi székéhez. Egy napon, amikor megint nagyon sok imádság szállt az Úr trónjához, az a fiatalember éppen lovagolt át az ausztráliai bozótokon egy városba, egynapi járóföldnyi távolságba. Valami miatt az otthonára és a szüleire gondolt, és amint ült a nyeregben, az Úr Lelke alászállt rá, és meggyőzte őt bűnei felől. Leszállva a nyeregből, letérdelt lova mellett, és imádkozott Isten bocsánatáért, és egy kis idő múlva bizonyosságot nyert megtéréséről. Amikor a városba érkezett, megírta az örömhírt kedves édesanyjának, és megkérdezte, hogy hazafogadják-e ismét. A választáviraton ment át az óceánon: “Azonnal jöjj haza!” Attól tartva, hogy a fiú majd éjjel érkezik, amikor nem ébrednek föl, hogy fogadják, ezért egy nagy harangot erősítettek az ajtóra, hogy az egész család fölkeljen érkezésére.

Egy nagy államférfi mondta édesanyjáról: “Anyám nem volt érzelgős. Sok tekintetben spártai szigorúsággal nevelt minket. De az egyik legerősebb gyermekkori tapasztalatom az volt, hogy édesanyám fölment a harmadik emeleti szobába imádkozni. Órákat töltött imádságban, gyakran már hajnalkor elkezdve. Amikor tanácsot kértünk tőle valamiben, ezt mondta: ‘Először meg kell kérdeznem Istent.’”

Egy napon egy idős asszony leckét adott unokaöccsének. A kisfiú általánosságban jó, figyelmes gyermek volt, de ezúttal nem figyelt feladatára. Hirtelen megszólalt: “Nagynéni, letérdelhetnék és kérhetném Istent, hogy segítsen megtalálni a márványomat?” A nagynéni beleegyezett, mire a kisfiú letérdelt széke mellett, becsukta a szemét, és csöndben imádkozott. Aztán fölkelt, és megelégedéssel folytatta a lecke átvételét. Másnap a nagynéni csaknem félt megkérdezni a kisfiútól, hogy megtalálta-e játékját, mert attól tartott, hogy talán egyszerű hitét is elveszti a kudarc esetén. De mégis megkérdezte: “Drágám, megtaláltad a márványodat.” “Nem, nagynéni – válaszolta a kisfiú –, de Isten elvégezte, hogy már nincs is rá szükségem.”

Egyszer egy gazdag ember meghívta Assziszi Ferencet az otthonába, hogy majd kikémlelhesse a szent imádkozását. Egész éjszakán át ezt hallotta a szent szobájából: “Istenem, mindenem! Istenem, mindenem!” Ez annyira meghatotta, hogy nemsokára Assziszi Ferenc tanítványává lett.

Egyszer egy gazdag ember meghívta Assziszi Ferencet az otthonába, hogy majd kikémlelhesse a szent imádkozását. Egész éjszakán át ezt hallotta a szent szobájából: “Istenem, mindenem! Istenem, mindenem!” Ez annyira meghatotta, hogy nemsokára Assziszi Ferenc tanítványává lett.

Egyszer egy keresztyén így szólt nem keresztyén barátjához: “Túl sokat káromkodsz!” A hitetlen ezt válaszolta: “Úgy van, de nem gondolom komolyan. Te is sokat imádkozol, és te sem veszed komolyan.”

III. Abdullah uralkodásának évében nagy szárazság tombolt Bagdadban. A mohamedán orvosok kiadtak egy kiáltványt, hogy az igazhitűeknek imádságaikat kell fölajánlaniuk, az esőért; de a szárazság tovább folytatódott. A zsidóknak megengedték akkor, hogy ők is csatlakozzanak az imádkozókhoz, de a közös könyörgés sem volt eredményes. Amint az éhínség a szemükbe nézett, végül az úgynevezett kutyákat, vagyis a keresztyéneket is felkérték az imádkozásra. Úgy történt, hogy erre hatalmas esőzések kezdődtek el. Az egész vezetőség most éppen annyira méltatlankodott a szárazság megszűnése miatt, mint amennyire megrémült a szárazság folytatódása miatt. Valamilyen magyarázatra volt szükségük az embereknek, és ez a következő volt: “A próféta Istene nagyon örült az igazhitű muzulmánok imádságának, ami jó illatként szállt fel hozzá. Mégsem hallgatta meg kéréseiket, hogy még tovább hallhassa és gyönyörködjék imádságaikban. De a keresztyén hitetlenek imádsága utálatosság volt előtte, és azért teljesítette kéréseiket, hogy minél hamarabb megszabaduljon utálatos könyörgéseiktől.”

James Gilmour, Mongólia misszionáriusa egyszer sebesült katonákon segített. Jóllehet nem volt orvos, mégis elsősegélyt nyújtott nekik. Bekötözte két férfi sebeit, de a harmadik férfi eltört lábszárcsontján nem tudott segíteni. Odatérdelve a férfi mögé, kérte az Úr segítségét. Nem tudta, hogy Isten miként hallgatja meg imádságait, de bízott abban, hogy a szükség idején megkapja a segítséget. A primitív kórházban egyetlen könyvet sem talált a csontok elhelyezkedéséről, és orvos sem volt a közelben. Még bonyolultabbá tette a helyzetet, hogy koldusok vették körül és pénzt kértek tőle. Nagyon ránehezedett betegének a terhe, de szíve azokért a rongyokban kolduló szegényekért is dobogott. Hirtelen adott nekik egy kis ajándékot és a lelki figyelmeztetés néhány kedves szavát. Egy pillanattal később ámulattal figyelt föl egy fáradt koldusra, aki a háttérben maradt. Az éhező koldus élő csontvázhoz hasonlított. A misszionárius hirtelen rájött, hogy az Úr sétáló leckét ad neki anatómiából! Kérte az idős férfit, hogy hadd vizsgálhassa meg. Miután gondosan végigtapogatta az ujjaival a kérdéses csontokat, megtudta, hogy miként kell bánnia a katona eltört lábával. Visszatért betegéhez, és rögzíteni tudta törött lábát.

Sok évvel ezelőtt egy kis, szegénység sújtotta házban élt Londonban egy asszony. Háta meghajlott a mosóteknő mellett, mivel ez a munka volt az egyedüli jövedelemforrása. Amint dolgozott, szüntelen imádkozott a fiáért, aki elszökött és a tengerre ment már tizenéves korában. Az asszony tudatában volt annak, hogy az Úr válaszol az imára, és sohasem adta föl a reményt, hogy fia egy napon átadja életét az Úrnak. Miután meghalt, az akkor még rabszolga-kereskedéssel foglalkozó fia megtért, és Londonban a “matrózok prédikátorává” lett. John Newton emberek ezreit vezette Krisztushoz. Az “Amazing Grace” című énekét az egész világon éneklik a keresztyének, és ma is olyan sokatmondó, mint amikor megírta, amelynek sorai Isten kegyelméről és bűnbocsánatáról tesznek bizonyságot. John Newton szavai eljutottak egy nagytudású szkeptikushoz, név szerint Thomas Scotthoz, aki úgy vélte, hogy nincs szüksége Megváltóra. Később Scott írása emberek százait vezette az Úrhoz, köztük William Cowpert. Cowper költészete és prózája sokakat megérintett, köztük William Wilberforce brit államférfit, aki szorgalmasan fáradozott a rabszolgák fölszabadításán. A befolyás láncolata eléri az embereket, amint olvassák ez ihletett emberek írásait. John Newton édesanyja nem is álmodott róla, hogy imádsága által Isten felhasználja a fiát sok ember megérintésére.

A Sátán egyik célja az, hogy visszatartsa a keresztyéneket az imádkozástól. Semmit nem fél az ima nélküli igetanulmányozástól, az imátlan munkától, az imátlan vallástól. Nevet fáradozásainkon, kigúnyolja bölcsességünket, de reszket, amikor imádkozunk.

Amikor imádkozunk, nem szabad elfelejtenünk, hogy imáinkra választ kapunk. Némelyik választ pontosan úgy kapjuk, ahogy kérjük. Némelyik válasz egy kicsit eltér kívánságunktól – jobb módon érkezik. Némelyik imára úgy kapunk választ, hogy bennünk változik meg valami. Némelyik imánkra mások változnak meg. Némelyik imára úgy kapunk választ, hogy több erőt nyerünk Istentől a próbák hordozására, más imádságokra pedig megszűnnek a próbák. Némelyik imára azonnal válaszol Isten, némelyik imára csak évek múlva kapunk választ, és némelyik imánkra az örökkévalóságban kapjuk meg Isten válaszát.

Egyszer egy misszionárius és társai megálltak egy domboldalon, hogy ott töltsék az éjszakát. Pénzt vittek magukkal és féltek a támadástól. Miután imádkoztak, lepihentek. Hónapokkal később egy bandavezért vittek a missziós kórházba. Megkérdezte a misszionáriustól, hogy azon a különös éjszakán voltak-e katonái, akik vigyáztak rá. Így folytatta: „Ki akartunk rabolni titeket, de féltünk a körülöttetek levő 27 katonától.” Amikor a történetet a küldő országban elmondták, valaki így szólt. „Azon az éjszakán imaórát tartottunk, és csak 27-en voltunk jelen.”

 

Indíték

Az élet sikerei az indítékoktól függnek. Van egy régi mese egy kutyáról, amelyik dicsekedett futási képességével. Egy napon üldözőbe vett egy nyulat, de nem tudta megfogni. A többi kutyák kinevették, hiszen előzőleg nagyon dicsekedett a sebességével. Ezt válaszolta nekik: “Ne felejtsétek el, hogy a nyúl az életéért futott, de én csak a vacsorámért futottam.” Az indíték mindennél fontosabb.

Gondolkodtál-e már azon, hogy mi a különbség a munka és a játék között? Ugyanazokkal az izmokkal labdázol, mint amelyekkel vágod a füvet. Ugyanazzal a szellemi erővel játszol társasjátékot, mint amivel dolgozol az üzleti életben. Az egyedüli különbség a szellemi magatartás. Miért fáraszt ki jobban a munka, mint a játék? Ez megint a szellemi beállítottságtól függ. Ha tehát könnyebbé akarod tenni a munkát, akkor végezd úgy, mintha játszanál. Túl sokan munkává teszik a játékot, és amikor ezt cselekszik, akkor elveszik belőle az örömet. Talán nem könnyű, de ha megváltoztatod szellemi viszonyodat a munka iránt, akkor több örömet nyersz az életben. Mark Twain mondta: “A munka nem meghatározott dolog; az szellemi magatartás. Semmi sem munka vagy játék, hanem a gondolkodás teszi azzá.”

Isten akarata

Amikor David Livingstone-tól megkérdezték, hogy nem fél elmenni Afrikába, ahol olyan nehéz és veszélyes körülmények uralkodnak, akkor ezt válaszolta: “Halhatatlan vagyok, amíg Isten akaratát teljesítem.”

Egy asszony vonaton utazott gyermekével és szolgájával. A vonatba berepült egy darázs, és a gyermek sírni kezdett érte. Végre az asszony ezt mondta szolgájának: “Miért sír a gyermek? Hadd kapja meg!” Néhány pillanat múlva szörnyű sikítás hagyta el a gyermek száját, és az anya felkiáltott: “Mi történt?” A szolga csak ezt mondta: “Megkapta, amit kért.” Isten az ő végtelen bölcsességéből olykor megengedi nekünk, hogy megkapjuk, amiért sírunk, hogy keserű fájdalmak és megaláztatás árán megtanuljuk, hogy Isten akarata mindig a legjobb.

F. B. Meyer évekkel ezelőtt Észak-Írországból Angliába hajózott. Elmondta annak történetét, hogy mi történt egy éjszaka, amint a hajó a kikötőbe érkezett, és semmi mást nem lehetett látni, csak a lámpák összevissza villogását. Dr. Meyer kíváncsi volt rá, hogy a kapitány miként reméli, hogy biztonságosan a kikötőbe navigálja a hajót éjszaka, ilyen sok fény sziporkázása közben, ezért rákérdezett titkára. A kapitány fölvitte őt a parancsnoki hídra és ezt mondta: “Látja, uram, ez nagyon egyszerű. Megmondom, hogyan. Látja ott balra azt az éles fényt? Aztán látja azt a másik éles fényt jobbra? Most pedig, látja azt a kiemelkedően éles fényt a távolban? Nos, tartsa szemét azon a három fényponton és lássa meg, mi történik.” Amint dr. Meyer figyelt, a baloldalon látott nagy fény fokozatosan továbbmozdult, amíg eggyé nem vált a középső fényponttal. Aztán, ahogy a hajó fordult, a fény fokozatosan összeolvadt a harmadik fényponttal. A kapitány így szólt: “Most már helyben vagyunk, csak vigyáznunk kell arra, hogy az a három fény egy pontban legyen, akkor aztán egyenesen haladhatunk tovább.” A hívőnek is három irányító fényre van szüksége, hogy megismerje Isten akaratát. Amikor a Szentírás és a lelkiismeret összhangba jut a külső körülményekkel, akkor nem kell félnie. Haladhat egyenesen előre. Isten akarata világossá válik.

Hudson Taylor mondta: „Ha Isten munkáját Isten mód
ján és az ő dicsőségére végezzük, akkor mindig megadja
hozzá a támogatást. Isten nem köteles segíteni minket önző
terveinkben. Viszont kötelezi magát arra, hogy támogatja az ő
szolgálatát!"

Isten halkan
szól az embernek, ami részben magyarázza, hogy miért nehéz őt meghallanunk, amikor beszél. Ez olyan, mintha telefonálnánk, miközben a ház dübörög a televízió, a sztereó magnó és a házban beszélgető emberek zajától. Hogy megértsük a hívást, arra kell kérnünk barátainkat, hogy csöndesedjenek el, és halkítsák le a magnót meg a televíziót. Isten szavának meghallása érdekében el kell távolítanunk a zavaró hangokat, azokat a bűnöket, amelyek süketté tesznek Isten szavának meghallására.

Két fiú volt az angliai Taylor-családban. Az idősebb elhatározta, hogy hírnevet szerez a családnak, ezért a parlament felé vette az útját. De Hudson Taylor, a fiatalabb, Krisztusnak adta életét, és Kínába ment, az ismeretlenségbe. Hudson Taylor ismert és tisztelt minden kontinensen, mint hűséges misszionárius és a Kínai Belföldi Misszió megalapítója. Amikor valaki felnyit egy enciklopédiát, hogy megkeresse, mit tett a másik fiú, ezeket a szavakat találja: “Hudson Taylor bátyja.” “Aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké” (1 János 2: 17).

Sok évvel ezelőtt egy vadászgép lelőtte saját magát Nevada-sivatag felett, miközben kipróbált egy új ágyút, amit a szárnyára erősítettek. A repülőgép szuperszonikus sebességgel haladt, de az ágyúgolyó nem volt szuperszonikus. A gép lényegében belerepült a golyókba, amiket másodpercekkel előbb kilőtt. A gép túl gyorsan haladt. Néha túl sietve megyünk saját lelki céljaink felé. Isten szól, és túl gyorsan szaladunk ahhoz, hogy meghalljuk szavát. Ne menjünk annyira sebesen az életben, hogy elhagyjuk Isten szavának hangját, hanem maradjunk meg akaratában!

Isten dicsősége

1715-ben XIV. Lajos meghalt. Lajos önmagát “Nagy”-nak nevezte, és ő tette ezt a híres nyilatkozatot: “Az állam én vagyok!” Udvara a leghíresebb volt Európában, és temetését látványosság övezte. Teste aranykoporsóban feküdt. Hogy az elhunyt király nagyságát dramatizálják, parancsot adtak ki, hogy a katedrálist nagyon homályosan világítsák meg, és csak egy gyertya égjen a király koporsója fölött. Ezrek várakoztak néma csendben. Amikor Massilon püspök beszélni kezdett, lassan lehajolva eloltotta a gyertyát, miközben ezt mondta: “A Nagyság egyedül Istené!”

1808-ban, egy évvel Franz Joseph Haydn halála előtt, A Teremtés című fenséges oratóriumát adták elő Bécsben. Maga a zeneszerző is elment az alkalomra. Mivel idős volt és gyenge, ezért tolókocsin vitték a nagy hangversenyterembe. Jelenléte felvillanyozta a hallgatóságot. Amikor a zenekar és az énekkar teljes erővel zengte: “És lőn világosság!”, hatalmas tapsviharban tört ki a közönség. Az idős zenész meghatódottan próbált lábra állni, és reszkető karjával fölfelé mutatva, felkiáltott: “Nem, nem, nem tőlem, hanem fölülről, az égből jön mindez!” Jóllehet az idős zenész kimerülten esett hátra székében és ki kellett vinni a teremből, mégis drámai és felejthetetlen benyomást hagyott maga után.

Egy kisgyermek utazott az óceánon és állandóan kérdezte édesanyját, hogy mikor láthatná meg a tengert. Az anya rámutatott a körülöttük levő vízre és ezt mondta: “Gyermekem, ez a tenger”, de a kisgyermek nem értette. Neki az csak víz volt. Ugyanígy vagyunk mi a százszorszéppel, a csermelyekkel és a naplementével, és csak a természetet látjuk mindaddig, amíg Krisztus által fel nem ismerjük benne mennyei Atyánkat.

Valaki így tett bizonyságot a benne végbemenő változásról: “Botanikus vagyok ötvennégy év óta. Amikor kisfiú voltam, ösztönösen hittem Istenben. Imádkoztam hozzá, személynek láttam őt elképzelésemben. Amint idősödtem, arra a következtetésre jutottam, hogy nincs Isten. Kirekesztettem őt az univerzumból, és csak azt hittem el, amit láttam, hallottam vagy éreztem. Természetről és Realitásról beszéltem... Most pedig úgy tűnik, hogy nincs más, csak Isten.”

Isten ereje

Mielőtt William Booth lelkipásztorrá lett volna, vallásos istentiszteleteket vezetett kis vidéki helyeken, mint laikus lelkipásztor. A szegények sorsát vette a szívére, és már tizenéves korában értük fáradozott. Tizenhét éves korában helyi lelkipásztor lett a metodista egyházban. Szuperintendense azt akarta, hogy vállaljon lelkipásztori szolgálatot tizenkilenc éves korában. Orvosa azonban le akarta beszélni őt a lelkipásztorságról, és azt mondta Boothnak, hogy egészségi állapota annyira gyenge, hogy teljesen alkalmatlan egy prédikátor életének a feszültségeire. Az orvos el sem tudta képzelni, hogy Booth valójában nagyon fáradságos munkát vállalt magára a londoni szegények között, olyan megerőltető fáradságot, amihez képest egy metodista lelkipásztor szolgálata vakációnak tűnt. Azt sem tudta az orvos, hogy Booth egy világméretű szervezetet, az Üdvhadsereget indította el és hogy nyolcvanhárom évig élt.

Spurgeon egyszer úgy prédikált, hogy megítélése szerint az volt az addigi leggyengébb prédikációja. Beszéd közben tántorgott és belezavarodott a mondataiba, és amikor befejezte, úgy érezte, hogy teljesen kudarcot vallott. Nagyon megszégyenült, és amikor hazaérkezett, térdre esve így szólt: “Uram, Istenem. Te tudsz tenni valamit a semmivel. Áldd meg ezt a gyönge prédikációt!” Egész hét folyamán ugyanazt az imádságot mondogatta. Éjszaka is fölébredt és imádkozott. Elhatározta, hogy a következő vasárnap azzal igyekszik ellensúlyozni az előző vasárnap gyönge prédikációját, hogy nagyszerűen prédikál. Éppen így történt. A következő vasárnap gyönyörűen gördült a prédikáció. A beszéd végén az emberek köréje gyülekeztek, és dicséretekkel halmozták el. Spurgeon hazament és jól érezte magát, és azon az éjszakán úgy aludt, mint egy kisbaba. De ezt mondta magában: “Megvizsgálom annak a két prédikációnak az eredményeit.” Mik lehettek azok? Ahhoz a prédikációhoz, ami kudarcnak tűnt, negyvenegy megtérést vezethetett vissza. És a nagyszerű prédikációhoz egyetlen megtérést sem tudott visszavezetni. Isten Lelke felhasználta az egyiket, miközben a másikat nem használta föl. Lélek nélkül semmit sem tehetünk, mert csak segíthet gyengeségeinken.

Isten haragja

Egy kis skót fiú nem ette meg a szilváit, ezért édesanyja ágyba küldte őt és ezt mondta neki: “Isten haragszik rád.” Hamarosan, miután a fiú bement a szobájába, nagy vihar tört ki. A villámlások és mennydörgések között az édesanya benézett a fiú szobájába, mert aggódott amiatt, hogy az égiháború miatt megrémülhet. Amikor megnyitotta az ajtót, látta, hogy kisfia az ablakon áttekintve ezt suttogja: “Milyen nagy hűhó néhány szilva miatta!”

Isten hatalma

1979. március 5-én történt “az eddigi legnagyobb energia-kitörés”. A következőképpen írták le: “A műholdak által észlelt gammasugárzás csak a másodperc tizedéig tartott, de e rövid pillanat alatt annyi energia áradt ki, mint amennyit a nap háromezer év alatt szétsugároz. Ha a nap ugyanennyi energiát bocsátana ki egy pillanat alatt, a föld azonnal párává változna.” Az eseményre utalva, Doyle Evans asztrofizikus kijelentette: “Valahányszor azt hisszük, hogy értjük a világmindenség fizikai törvényeit, úgy tűnik, a természet sarokba szorít minket.” Természet? Vagy Isten?

Isten jelenléte

Az orvos fájdalmas oltást kíván adni egy négyéves kislánynak. Amikor a kislány rájön, hogy az orvos mire készül, aggodalmat árul el az arca és a teste feszültséggel telik meg. Amint az orvos fölveszi az injekciós tűt, ami elég nagynak tűnik ahhoz, hogy egy elefántot is megöljön, a leányka odafordul édesapja felé, aki megfogja a kezét, és kislánya szemébe néz. A bizalom és nyugalom kifejezése tükröződik a kislány arcán. Tudja, hogy nincs egyedül és megvigasztalódik. Nem az édesapa szava, hanem a jelenléte vigasztalja a próba idején.

Isten közelsége

Egy földműves ismételten meghívta egyik barátját az almáskertjébe, hogy ízlelje meg a gyümölcsöket és készítsen magának almamustot. De a barátja azt mondta, hogy nem kíván elmenni a gyümölcsösbe. Végül a farmer így szólt: “Feltételezem, hogy előítélettel vagy az almáimmal szemben.” Barátja így válaszolt: “Az igazat megvallva, néhány almát már megízleltem és nagyon savanyúnak találtam.” Aztán a farmer megkérdezte, hogy mely almákból evett. “Azokból, amelyek az út mentén, a kerítés mellett vannak” – válaszolta. “Ó, igen – mondta a földműves –, azok savanyúak. Azért ültettem azokat, hogy becsapjam a tolvajokat. De ha bejössz a kert közepébe, akkor már más ízű gyümölcsöket találsz.” A keresztyénség szegélyén vannak nagyon keserű almák – bűnbánat, önmegtagadás, az élet tisztasága –, amelyek visszatartják a képmutatókat és a szájhősöket. De a kert közepén vannak az ízletes, édes és kívánatos gyümölcsök. Minél közelebb vagyunk Istenhez, annál édesebb az öröm.

Isten műve

Egy múzeumban a vezető az egyik látogató csoportot egy elsötétített szobába vezette, aztán megvilágított egy csomó színes fonalat, ami láthatóan káoszt alkotott, és megkérdezte a csoport tagjaitól: “Mit gondolnak, ez micsoda?” Elkerülhetetlenül ezt válaszolták: “Nem tudjuk.” Aztán ezt mondta nekik: “Álljanak amoda és figyeljenek!” Amint a csoport a terem másik oldalára vonult, megfordította a megvilágítást. Hirtelen nyilvánvalóvá lett, hogy az összevissza álló színes fonalak egy hatalmas szőnyeggé változtak a fonákos oldal helyett. A valódi munkát más szemszögből nézve a látogatók megértették, hogy mit alkotott a művész. Ugyanígy vagyunk Isten műveivel. Gyakran látjuk azokat és föltesszük a kérdést, hogy “Miért?” és “Hogyan?”, nem azért, mert nincs cél Isten tetteiben, hanem azért, mert az örökkévalóság fonákos oldalán állunk, és nincs olyan látószögünk, ahonnan megfigyelhetnénk Isten művének rendjét és mintáját.

Isten megismerése

A pogány világot mindig rettegésben tartotta Isten megismerhetetlenségének a gondolata. A legjobb esetben is csak vágyakoztak misztériuma után. Platón ezt mondta: “Nehéz megvizsgálni és megtalálni a világmindenség formálóját és atyját. És ha valaki megtalálná őt, lehetetlen volna kifejeznie olyan szavakkal, amelyeket mindenki megérthetne.” Arisztotelész úgy beszélt Istenről, mint legfőbb okról, akiről mindenki álmodott, és akit senki sem ismert. Az ősi világ nem vonta kétségbe, hogy létezik Isten vagy istenek, de úgy vélték, hogy az ilyen istenek eléggé megismerhetetlenek és csak alkalmanként törődnek az emberiséggel. Krisztus nélkül Isten misztérium és távoli hatalom maradna, aki kívánatos, de sohasem ismerhető meg.

Isten mindentudása

A lumma egy kis sarkvidéki tengeri madár, amely az északi tengerparti területek sziklás szegélyein él. Ezek a madarak ezerszámra összezsúfolódnak egy viszonylag kis területen. A zsúfoltság miatt az anyamadarak százai egy nagyon keskeny sziklagerincen egymás mellé teszik körte alakú tojásaikat, hosszú sorban. Mivel a tojások mind egyformáknak látszanak, hihetetlen, hogy az anyamadár felismerje a hozzátartozó tojásokat. Mégis annyira ismeri azokat, hogy ha egy tojás távolabbra kerül, megtalálja és visszaviszi eredeti helyére. A Szentírás azt mondja nekünk, hogy Isten bensőségesen és közvetlenül ismeri minden egyes gyermekét. Ismeri minden gondolatunkat és érzésünket, minden döntésünket, amiket hoznunk kell és a problémákat, amelyeken átmegyünk. Ezért ha elfogadjuk Isten mindentudásának tényét, akkor dicséret támad bennünk, és megvigasztalódunk ennek ismeretében.

A vasárnapi iskolában az egyik tanító kérdést tett föl a gyermekeknek, miután leckesorozatban beszélt Isten mindenhatóságáról. Ezt kérdezte: „Van-e valami, amit Isten sem tud megtenni?” Mindenki csöndben maradt. Végül az egyik kisfiú felnyújtotta kezét. A tanár ezt látva aggódva nézett rá, mert azt hitte, hogy talán helytelenül oktatta a gyermekeket. Fellélegzett és megkérdezte: „Mit gondolsz, mit nem tud Isten megtenni?” A kisfiú így válaszolt: „Nem tud mindenkinek tetszeni.”

Isten neve

“Egész életemben ismertem Istent,” mondta egy misszionáriusnak egy indián, “és most megismertetted velem az ő nevét.”

A valódi mohamedán nyaklánc kilencvenkilenc gyöngyből áll, és mindegyik arra emlékezteti a hithű mohamedánt, hogy “Istennek kilencvenkilenc gyönyörű neve van.” Ezeket a neveket a mohamedánok napi meditációjuk idején sorolják föl.

Isten oltalmában

John G. Paton, az Új Hebridák szigeteinek misszionáriusa mondott el egy történetet Isten védelmező hatalmáról. Ellenséges bennszülöttek vették körül missziós központjukat egy éjszaka azzal a szándékkal, hogy kifüstölik Patonékat és megölik őket. John Paton és felesége azon a rémületes éjszakán szüntelenül imádkozott, hogy Isten adjon nekik szabadulást. Amikor kivilágosodott, csodálkozva vették észre, hogy támadóik egytől egyig eltávoztak. Egy évvel később a törzsfőnök elfogadta Krisztust Megváltójának, és Paton, visszaemlékezve a félelmetes éjszaka történetére, megkérdezte tőle, hogy mi tartotta vissza őt és embereit attól, hogy felgyújtsák házukat és megöljék őket. A törzsfőnök meglepő választ adott: “Kik voltak azok a férfiak, akik védelmeztek?” A misszionárius ezt válaszolta: “Nem voltak ott férfiak, csak én és a feleségem.” A törzsfőnök tovább erősítgette, hogy láttak száz meg száz férfit a ház körül, akik magasak voltak, ragyogó ruhát viseltek és kivont kardot tartottak a kezükben. Úgy tűnt, körülvették a misszióállomást, és a bennszülöttek nem merték megtámadni. Csak ekkor jött rá Paton, hogy Isten küldte el védelmező angyalait, hogy senki se ártson nekik.

Isten országa

Poroszország királya meglátogatott egy falut, ahol iskolás gyermekek köszöntötték. Az üdvözlések után narancsot vett ki egy tálból és megkérdezte: “Ez melyik országból származik?” “A növényországból” – válaszolt egy kislány. A király egy aranypénzt vett elő a zsebéből és ezt kérdezte: “Ez melyik országhoz tartozik?” “A fémek országához” – hangzott a válasz. “És én melyik országhoz tartozom” – tette föl a kérdést a király. A kisleány elsápadt, mert nem akarta azt mondani, hogy “az állatvilághoz”, hiszen azzal megsérthette volna őfelségét. Ekkor jutott eszébe, hogy a Biblia szerint Isten a saját képére teremtette az embert, és hirtelen így felelt: “Isten országához, uram.” A király nagyon meghatódott. Könnyek potyogtak a szeméből, és a kisgyermek kezét megfogva ezt mondta: “Adja Isten, hogy méltó legyek Isten országára.”

Isten szava

Egyszer egy erdész együtt sétált városban lakó testvérével a város legforgalmasabb utcáján. Közben hirtelen megkérdezte testvérétől: “Hallod a tücsköt?” A testvére semmit sem hallott a nagy zajban, de az erdész lehajolt, és fölvett a járda betonjai közül egy kis tücsköt. Városi testvére csak ámult az eseten, de ezt a magyarázatot kapta a bátyjától: “Minden attól függ, hogy a füled mire képezed ki.” Ezután az erdész eldobott egy pénzdarabot a járdán, mire sokan megálltak és keresni kezdték. A fülük edzett volt a pénz zajára, de nem hallotta meg a tücsök ciripelését.

A Yellowstone Nemzeti Park egyik őre látogatócsoportot vezetett egy kilátótoronyhoz. Útközben rámutatott némely híres területre a parkban. Annyira belemerült történeteibe, hogy nem vette figyelembe a rádión át hozzá érkezett üzenetet. Lehalkította rádióját. Később megálltak bizonyos virágok, majd a közeli fákon levő madarak szemléletében. Rádiója megint üzenetet közvetített, de ez zavarta az idegenvezetőt, és kikapcsolta rádióját. Amint a csoport közeledett a kilátótoronyhoz, találkoztak egy másik idegenvezetővel, aki lélegzet visszafojtva kérdezte, hogy a vezetőjük miért nem válaszolt a rádión küldött üzenetre. Ugyanis az ő kilátópontjukról megfigyeltek egy hatalmas szürke medvét, amint igyekezett becserkészni a csoportot. Elkeseredetten próbálták rádión át figyelmeztetni a kirándulókat. Sokszor annyira elmerülünk egyéni tevékenységeinkben és szórakozásainkban ebben az életben, hogy nem figyelünk Isten hangjára. Néha lehalkítjuk a hangerőt, máskor nem figyelünk oda, sőt van idő, amikor teljesen ki is kapcsoljuk. Ha Isten valamit közölni akar velünk, bizonyosak lehetünk benne, hogy erre megfelelő oka van.

 

Isten szeretete

Bibliájában könyvjelzőt tartott egy idős lelkipásztor. A könyvjelzőn selyemfonalakkal hímzett mottó volt látható. A könyvjelző másik oldala egyáltalán nem mutatott semmi rendszert, csak a fonalak összevisszasága tűnt föl rajta. Amikor a lelkipásztor családhoz vagy kórházi terembe látogatott, ahova nagy szomorúság, baj, sőt halál köszöntött be, gyakran bemutatta a könyvjelzőt úgy, hogy először a fonákos oldalát tárta a bajban levő emberek elé. Amikor semmi rendszert nem fedeztek fel rajta a megkérdezettek, akkor a lelkipásztor megfordította a könyvjelzőt, és ezt olvashatták róla: “Isten szeretet.” Ennek az oldalnak volt értelme, rendje és jelentése. Az életünkben gyakran tapasztalunk magyarázhatatlan vagy értelem nélküli eseményeket, de amikor szemtől szemben találkozunk Krisztussal, és az örökkévalóságból szemléljük az életet, meglátjuk, hogy minden részlet, a jó és a rossz, a kellemes és a kellemetlen összefonódva azt mutatja, hogy “Isten szeretet”.

A teremtett világ szeretete nem helytelen mindaddig, amíg Isten iránti szeretetünk nem károsodik. A világ szeretete és Isten iránti szeretetünk megcsorbulása olyan, mint amikor a vőlegény gyűrűt ad menyasszonyának, aki a gyűrűt jobban szereti, mint vőlegényét, akitől kapta. Természetesen, szeretnie kell a vőlegény ajándékát, de a gyűrű szeretete és a vőlegény megvetése éppen annak a szeretetnek az elutasítása, amit a gyűrű szimbolizál. Ugyanígy, aki a teremtett világot és nem a Teremtőt szereti, az elutasítja a teremtett világ lényegét. Értékelnünk kell a világot, és éppen ezért szeretnünk kell Teremtőjét is.

Egy visszataszító tekintetű, hitetlen asszony megtért, és istentelen szomszédai gúnyjának céltáblája lett. Minden eszközt felhasználtak, hogy haragra késztessék és feldúlják türelmes és szeretettel teljes lelkületét. Végül az egyik régi üldözője, miután már minden gonoszságát kimerítette, maró gúnnyal jegyezte meg: “Azt hiszem, te vagy a legrondább képű asszony, akit valaha láttam.” Az idős asszony arca felragyogott ennek hallatára, és könnyet törölgetve a szeméből, ezt mondta: “Ugye, milyen csodálatos, hogy az Úr Jézus egy ilyen csúnya asszonynak is megbocsát!”

Isten szuverenitása

Isten uralkodik az emberek ügyei fölött. Napóleon életpályájának csúcsán cinikusan válaszolt valakinek, aki megkérdezte, hogy vajon Isten Franciaország oldalán áll: “Isten azon az oldalon van, ahol a legerősebb a tüzérség.” Aztán jött a waterlooi csata, ahol Napóleon elveszítette a harcot és birodalmát is. Évekkel később Szt. Ilona szigetén, a száműzetésben megalázkodott és idézte Kempis Tamás szavait: “Ember tervez, Isten végez.” Ezzel a leckével találkozunk mindnyájan a történelemben. Isten véghez tudja vinni akaratát – az ember ellenében is.

J. I. Packer a következő illusztrációval világítja meg az isteni szuverenitás és az emberi felelősség ellentmondását: “A modern fizika ellentmondással találkozik a fény tanulmányozásakor. Ugyanis meggyőző bizonyíték van rá, hogy a fény hullámokból áll, és hasonlóan meggyőző bizonyíték támasztja alá, hogy a fény részecskékből áll. Nem nyilvánvaló, hogy a fény miként lehet egyszerre hullám és részecske, de a bizonyítékok fennállnak, és ezért egyik nézetet sem lehet kirekeszteni a másik nézet javára. És egyik sem csökkenthető a másikra vagy magyarázható a másik fogalmaiban; a két látszólag összeegyeztethetetlen álláspontot együtt kell tartani, és mindkettőt igaznak kell elfogadni. Ez a szükségesség kétségtelenül fájdalmas az ember rendszerető agyának, de nem tehetünk másként, ha hűek akarunk maradni a tényekhez.”

Isten teljessége

A “hogy teljességre jussatok az Isten mindent átfogó teljességéig” (Ef 3: 19) hasonlít ahhoz, mint amikor egy gyűszűt megtöltünk az óceán vizével. A gyűszű tele van az óceánnal, de az óceán nincs teljesen a gyűszűben, mert a gyűszűnyi víz nem meríti ki az óceánt. Mégis, a gyűszű az óceán “teljessége” abban az értelemben, hogy az óceán vizének minden összetevője megtalálható benne.

Isten temploma

Amikor egy francia ateista így szólt az egyik keresztyén parasztnak: “Leromboljuk templomaitokat, és elpusztítunk mindent, ami Istenre és Krisztusra emlékeztet titeket,” a paraszt ezt felelte: “De meghagyjátok nekünk a csillagokat, és amíg a csillagok keringenek és ragyognak, addig az egek hirdetik nekünk Isten dicsőségét.”

Egy földműves elment egy jól ismert lelkészhez, és közölte vele, hogy a környékükön egy új gyülekezeti házat építettek, és szeretnék, ha a lelkész avatná fel. A lelkész már sok templomszentelési istentiszteleten részt vett, ahol más és más lelkész avatta föl az épület különböző részeit, ezért megkérdezte: „A templom melyik részét kellene fölavatnom?” A földműves megértette, hogy a kérdés az épület valamelyik részét foglalhatja magában, és ezt válaszolta: „Az egész épületet, a fundamentumtól a torony csúcsáig.” Ez a férfi azt akarta, hogy az egész épület legyen Isten templomává azonnal. „Nem tudjátok, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke bennetek lakik?” (1Kor 3,16)

Isten vezetése

Északi égboltunkon van egy csillag, amely sohasem nyugszik le. Évezredek óta az a legragyogóbb és legmegbízhatóbb irányítója az utazóknak, különösen a tengerészeknek. Nevezik Polárisnak vagy északi sarkcsillagnak. Könnyen rátalálhatunk, ha tekintetünkkel követjük a nagy Göncölszekér két hátsó csillagát összekötő képzeletbeli egyenest. Rátalálhatunk a csillagfényes éjszakákon. Ezt tették a föníciaiak, a vikingek és az északi vitorlázók már nagyon régen, amikor kihajóztak a világ hét tengerére. Azzal a fényes csillaggal biztosan meghatározhatták helyzetüket és irányukat.

Livingstone úgy tervezte, hogy Kínába megy, de Isten Afrikába vezette, hogy ott legyen misszionárius és fölfedező. Alexander Mackay a Madagaszkár szigetén akart munkálkodni, de Isten Ugandába irányította, hogy segítsen megalapítani az egyik legjelentősebb missziómunkát a világon. Carey a déltengeri szigetekre készülődött, de az isteni vezetés Indiába irányította, hogy Bibliát adjon saját nyelvükön az ott élő millióknak.
 

Isten

Egy zsidó rabbi írta: “Nektek, keresztyéneknek van egy nagy előnyötök velünk szemben. Amikor mi az ‘Isten’ nevét kiejtjük, akkor hallgatóink ködös elképzelésében egy olyan lény jelenik meg, aki betölti az univerzumot. Amikor ti alkalmazzátok ezt a szót, hallgatóitok azonnal a Názáreti Jézus személyére gondolnak.”

Bonaparte Napóleon állította, hogy a csatamezőn való jelenléte annyit ér, mintha százezer katona lenne ott. De Napóleonnak ott kellett lennie minden harcban, hogy győzzenek. Amikor a trafalgári katasztrofális tengeri csata hírét vitték hozzá, egyszerűen ezt mondta: „Nem tudok mindenütt ott lenni." Nem így van Istennel. Az ő megtartó jelenléte népével van mindenütt, ahol az ő igazságáért harcolnak, és a próba minden tüzes kemencéjében megjelenik, hogy győzelmet adjon övéinek.

Heimdall volt a skandináv istenek őrállója. Kevesebbet
aludt, mint egy madár. Látása olyan éles volt, hogy ezer mér-
földnyi távolságban is meg tudta különböztetni a legkisebb
tárgyat a legsötétebb éjszakában. Hallása tökéletes volt, és
meghallotta, amint a gyapjú növekedett a juhok hátán és a
gabona kikelt a földből. Amikor megfújta kürtjét, annak hang
ja mindenhova eljutott, a világmindenség legtávolabbi zugába is.
 

Istendicséret

Egy levél érkezett hozzánk nem régen, és ez volt benne: “Nem értem azt az énekét, hogy »Csak dicsérjük az Urat!« Miért mondja azt, hogy »csak«? Ez nekem semmit nem mond – csak dicsérjük az Urat!” Ugyanazon a héten levelet kaptam egy fiatal édesanyától, aki néhány nappal azelőtt temette el kilencéves lányát. Ezt írta: “Leányunk velünk volt azon a hangversenyen, amelyen együtt énekeltük önökkel a»Csak dicsérjük az Urat!« kezdetű éneket. Nem igazán értettem, hogy miért mondja az ének azt, hogy »csak«, de most már értem. Néha csak dicsérjük az Urat, amikor semmi mást nem tehetünk.

Istenfélelem

A római császárnő egy ízben elvesztette az ékszereit. Ekkor a következő hirdetményt tették közzé az egész birodalomban: “Aki megtalálja az elveszett tárgyakat és harminc napon belül visszaszolgáltatja, gazdag jutalomban részesül; ha azonban valaki harminc nap eltelte után sem jelentkezik velük, halállal büntettetik.” Egy istenfélő ember megtalálta a kincseket, de csak harminc nap letelte után szolgáltatta be azokat. “Elutaztál?” – kérdezte a császárnő. “Nem, otthon voltam” – felelte. “Talán nem tudtál a hirdetésről?” – “De tudtam róla” – mondta a hivő ember. “Miért nem szolgáltattad be a kincseket a harminc nap letelte előtt? Halálbüntetés vár rád!” A hivő így szólt: “Meg akartam mutatni, hogy nem a büntetéstől való félelem miatt hozom vissza, amit elvesztettél, hanem a Mindenhatótól való félelem.” A császárnő megkegyelmezett neki és békében elbocsátotta.

Istenimádat

A sanghaji Allen emléktemplomot úgy tekintik, mint a kínai metodizmus anyját. Egy napon a japán misszió lelkészei megkérték a kínai keresztyéneket, hogy engedjék meg nekik, hogy ezt a történelmi nevezetességű templomot használják istentiszteleti helyként azok a japán katonák, akik Sanghajban állomásoznak a város elfoglalása után. Először a kínaiak tétováztak, de imádkozás után teljesítették a kérést: “Nem akarjuk, hogy azt hallja a világ, hogy templomunk ajtaját valamelyik csoport előtt bezártuk, amelyik imádni akarta Istent.”

Egy francia parasztról szól az a történet, mely szerint mindennap egyszer félretette munkáját és régi kék ruhájában és fapapucsában bement a katedrálisba, hogy elcsöndesedjék, és aztán visszatért a munkába. Megkérdezték tőle, hogy mit csinál, amikor a katedrálisba megy. Ezt válaszolta: “Nézem Jézust, és Jézus néz engem.”

Egyszer valaki megkérdezte: “Vajon nem imádhatom Istent a szántóföldön is?” Ezt válaszolták neki: “Imádhatod, de mégsem teszed.”

Istentisztelet

Egy cápavadász hajóskapitány kötött ki egy vasárnap a tengerparton, és elment az ottani kis kápolnába. Miután vége lett az istentiszteletnek, a lelkipásztor beszélt a kapitánnyal, és azt tapasztalta, hogy az igehirdetés semmilyen benyomást nem tett az ember értelmére. Végre a kapitány őszintén beismerte: “A tény az, hogy mialatt ön prédikált, én azon gondolkoztam, hogy hol volna a legjobb cápákra vadászni. Az én szívemben már semmi másnak nincs helye, csak a cápáknak.” Ha mindenki ugyanilyen őszinte volna, akkor be kellene vallaniuk, hogy azért nincs rájuk hatással az istentisztelet, mert a szívük túlságosan tele van a világ ügyeivel.

Ígéret

Évtizedekkel ezelőtt egy indiai angol bíró érdeklődni kezdett a bennszülött keresztyének iránt. Hallott arról, hogy egy gazdag ember fiát, aki Krisztus követője lett, száműzték otthonából, és minden vagyonától megfosztották. A bíró így szólt: “Hadd, jöjjön a házamba, és ha igazi keresztyén, nem fogja megbánni, hogy nálam dolgozik. Kisfiam kísérőjének választom.” Norburdur tehát odament és alázatosan elvállalta a háziszolga szerepét. Vacsora után a bíró egész családja összegyűlt imádkozásra, és olvasott nekik az Újszövetségből a saját nyelvükön. Egy este ehhez a vershez érkezett: “Aki elhagyja házát vagy testvéreit, apját vagy anyját, gyermekeit vagy földjeit az én nevemért, a százszorosát kapja...” A bíró szünetet tartott és így szólt: “Még egyikünknek sem kellett elhagynia házait, földjeit, feleségét és gyermekeit Krisztusért, kivéve Norburdurt. Elmondanád nekünk, hogy igazat mond ez a vers?” Norburdur nyugodtan fölállt, kezébe vette a mahratti Újszövetséget és végigolvasta a verset. Aztán fölemelte fejét és így szólt. “Az olvastuk, hogy a százszorosát kapja. Én az ezerszeresét kaptam.”

Adoniram Judson, Burma apostola börtönbe került, ahol magányosan kellett lennie, fogvatartóinak irgalmára hagyatkozva. Reménytelennek tűnt az a feladat, amit vállalt. Mindenütt akadályokba ütközött. Amint feküdt a penészes burmai börtönben, fogvatartói gúnyolódva mondták: “Milyen kilátásai vannak most a missziónak, Judson?” A gyors és tétovázás nélküli válasz ez volt: “Éppen olyan ragyogóak, mint Isten ígéretei.”

Ítélet

Azt mondják, hogy az egyik magyar király egyszer nagyon elcsüggedt és keserűségében hívatta a testvérét, a fiatal herceget, aki jó természetű, de ugyanakkor közömbös ember volt. Ezt mondta neki a király: “Nagy bűnös vagyok, és félek Istennel találkozni.” Itt a király Jób kérdésére gondolt: “Mit cselekszem, amikor Isten fölemelkedik? És amikor meglátogat, mit válaszolok neki?” De a herceg csak nevetett bátyja szavain, és viccnek tekintette az egész ügyet. Ez nem oldta föl a király boldogtalanságát. Amikor valaki bűnösnek érzi magát Isten előtt, segítségre van szüksége, nem arra, hogy kinevessék komoly keresését. Magyarországon abban az időben az volt a szokás, hogy ha a hóhér bármikor megfújta a kürtöt valakinek az ajtaja előtt, az azt jelezte, hogy az ott lakót viszi a vesztőhelyre. A király az egyik éjszaka hóhért küldött testvérének az ajtajához a vészjósló kürtzengéssel. A herceg álmából felriadva, felismerte szörnyű helyzetét. Gyorsan felöltözött, kilépett az ajtón, és azonnal megragadta a hóhér, és vonszolni kezdte a sápadt, remegő férfit a király elé. Az rémületében térdre esett bátyja előtt és megkérdezte tőle, hogy mivel bántotta meg őt. A király ezt válaszolta: “Öcsém. Ha egy földi hóhér látványa is olyan rettenetes, vajon nem kell-e nekem, aki súlyosan megbántottam Istent, félnem attól, hogy majd Krisztus ítélőszéke elé kell állnom?” A bűntudat félelmet kelt bennünk Isten előtt. A Biblia erre emlékeztet: “Rettenetes dolog az élő Isten kezébe esni.”

Egy cserkésztáborozás első napján a csapatkapitánynak sürgős ügyben haza kellett mennie, és csak másnap térhetett vissza. Amint távozni készült, összegyűjtötte a csapatot, és Jancsit bízta meg vezetőül távollétének idejére. Mihelyt a cserkészkapitány eltűnt, az újonnan kinevezett vezető parancsokat kezdett osztogatni. A fiatalabbaknak sátrat kellett fölállítaniuk, egy másik gyereket cukorkáért küldött, a többieknek pedig megmondta, hogy nagytakarítást kell végezniük a területen még akkor is, ha éppen pihenési idő következett volna. Amazok így panaszkodtak: “Nem teheted ezt. A csapatkapitány mondta, hogy most pihenési idő következik.” Jancsit nem hatotta meg az érvelés: “Én azt tehetem, amit akarok. Azzal sem törődöm, amit a kapitány mondott, mert ő nincs itt.” Látni kellett volna a cserkészek arcát, amikor megfordult az új kapitány, és meglátta a közelben álló és távozni készülő kapitányt, aki visszatért autójának a kulcsáért és mindent tisztán hallott. Mondanunk sem kell, hogy egy másik ideiglenes vezetőt nevezett ki. Jancsi éppen úgy tett, mint Malakiás korának papjai, akik azt gondolták, hogy azt tehetik, amit akarnak, mert senki sem vonja őket felelősségre.

Egy német nőt vittek az egyik kórház szülészeti osztályára Németországban. Amikor meglátta Krisztus képét a kórteremben, azt kérte az ápolónőtől, hogy vegyék le a képet a falról. Az ápolónő ezt mondta: “Nincs felhatalmazásom rá, hogy levegyem.” “Akkor szóljon a feljebbvalójának, hogy a lehető leghamarabb távolítsák el a képet” – mondta az asszony. A kórházi felettes ugyanazt mondta, hogy nincs felhatalmazása arra, hogy a Krisztus-képet levegye a falról. Ekkor a nő így méltatlankodott: “A férjem katonatiszt, és amikor néhány nap múlva megérkezik, majd tesz arról, hogy lekerüljön a kép a falról.” Elmúlt néhány nap és megérkezett a férj. A német asszony megmondta férjének, hogy a képet vetesse le. A férfi az egyik vezetővel kezdett beszélgetni és így szólt. “Feleségemmel együtt nem akarjuk, hogy a fiunk (mindketten abban reménykedtek, hogy fiúgyermekük születik) valaha is feltekintsen annak a zsidónak a képére!” Miközben erről beszélgettek, az a hír érkezett, hogy fiúgyermekük született, aki teljesen és reménytelenül vak. Sohasem tudott föltekinteni annak a zsidónak az arcképére.

Legenda szól Alexandriai szent Macariusról. Egy napon Macarius az ősi egyiptomi sírok között vándorolt, ahol aztán le is telepedett. Ott rátalált egy múmia koponyájára, és a botjával önmaga felé fordítva megkérdezte tőle, hogy ki volt a gazdája. A koponya ezt válaszolta: “Egy pogány ember.” Macarius belenézett a tátongó szemüregbe és ezt mondta: “Hol van a lelked?” A fej ezt felelte: “A pokolban.” “Milyen mélyen?” – kérdezte Macarius. A koponya így szólt: “A mélység nagyobb, amint amilyen távol van az ég a földtől.” Aztán Macarius ismét kérdezett: “Vannak-e mélyebben is nálad?” A koponya nem maradt néma: “Igen, a zsidók még mélyebben vannak.” Macarius tovább kérdezett: “Vannak-e még mélyebben is, mint a zsidók?” Erre a koponya ezt válaszolta: “Igen. Azok a keresztyének, akiket Jézus Krisztus megváltott, és a cselekedeteikkel azt bizonyítják, hogy megvetik tanítását, még mélyebben vannak.”

Ítélkezés

Azt mondják, hogy George W. Truett texasi lelkipásztor elé egy fiatalasszonyt vittek, hogy gyülekezeti fegyelmezésben részesítsék, mert megszegte a gyülekezeti alapszabályt. Azt ajánlották, hogy töröljék az asszony nevét gyülekezeti tagok névsorából. Amint a vita egyre hevesebbé vált, a lelkipásztor így szólt: “Hívjuk elő a gyülekezeti pénztárost, és kérjük, olvassa fel minden gyülekezeti tag adakozását, és aki megsérti Isten kapzsiság elleni törvényét, töröljük a névsorból.” Bombaként robbant az ajánlat, és a vádolók azonnal elnémultak. Emlékeztek Jézus szavaira: “Aki bűntelen közületek, az dobjon rá először követ!”

Isten eszköze

Valaki megkérdezte Assisi Ferencet, hogy miként képes olyan sokat elvégezni. Ezt válaszolta: „Megmondom, hogyan. Az Úr letekintett a mennyből és így szólt: »Hol találhatom a leggyengébb, legkisebb embert a földön?« Aztán meglátott engem és ezt mondta: »Megtaláltam. Általa munkálkodom, és nem bízza el magát. Meglátja, hogy én csak azért használom őt, mert olyan jelentéktelen.«”