Együttérzés

Együttműködés Együttmunkálkodás Egyház
Egység Elbizakodottság Elhívás Ellenségszeretet
Elvégeztetett Ember Emberség Emlékezőtehetség
Engedelmesség Engedetlenség Engesztelés Evangélium
Evangélizálás Ébredés Édesanya Élet kenyere
Élet Ének Ének-zene Elhamarkodott ítélet
Emberhalászat      

Együttérzés

Az egyik író egy orosz előkelő hölgyről jegyezte föl, hogy a színházi páholyban ülve sírt a színpadi szereplők feltételezett nehézségei miatt. Azt kívánta, hogy bárcsak tudna segíteni azokon a nyomorúságokon, amiket látott, de ugyanakkor nem törődött a kocsisával, aki a színház előtt várakozva halálra fagyott a hintóban.

Damien belga misszionárius Honoluluba ment szolgálni. Ugyanis tudomást szerzett arról, hogy a Molokai szigeten 600 lelkigondozás nélküli leprás lakik, ezért engedélyt kért rá, hogy hadd mehessen közéjük, és hadd legyen lelki atyjuk. Végtelenül magányosnak érezte magát a szigeten. Egyedül ő volt egészséges a leprás szigetlakók között. Egy reggel azonban valami különös történt. Forró vizet töltött egy lábasba, amikor a víz kilöttyent meztelen lábára, és nem érzett semmi fájdalmat. Egy pillanatig meglepetéssel nézett a lábára. A forró víz nem okozott neki fájdalmat, mint régen. Ekkor jutott eszébe, hogy a helyi leprásság jeleinek egyike a fájdalommal szembeni érzéketlenség. Rájött, hogy ő maga is leprás lett. Különös öröm árasztotta el a szívét. Meghúzta a harangot, templomba hívta nyáját, föllépett a szószékre, és karját kitárva ujjongva mondta: “Leprás Testvéreim! Sorstársak lettünk!”

William Booth egy éjjel nem tudott aludni, ezért kiment az éjszakában sétálni. Végigment London szegénynegyedén, és a sötétség leple alatt látta az elszegényedett és összetört embereket. Az eső verte némelyik hajléktalant, akik a járdaszélen aludtak. Amikor Booth hazatért, ezt mondta feleségének: „A pokolban jártam." Ebből a rémületes élményéből fakadt az Üdvhadsereg látomása. Ha Booth nem hagyta volna el otthonának biztonságát, talán sohasem jutott volna tudatára a hajléktalan tömegek nyomorának.

Tagore indiai költő mondta el, hogy egy napon szolgája nem érkezett meg időben a munkára. Már egy óra is eltelt, és Tagore egyre dühösebb lett. Szörnyű büntetéseket tervezett a késlekedő szolga fegyelmezésére. Három óra múlva Tagore már nem büntetésre gondolt, hanem eldöntötte, hogy véglegesen elbocsátja a férfit. Végül megérkezett a szolga. Már dél volt. A szolga szó nélkül munkához látott, mintha mi sem történt volna. Összeszedte a ruhákat, elkészítette az ebédet, és kitakarította a házat. Tagore mindezt növekvő haraggal szemlélte, és végül kitört: “Tegyél le mindent, és takarodj! Elbocsátottalak!” A szolga tovább munkálkodott, és néhány pillanat múlva nyugodt méltósággal odafordult Tagoréhoz, és ezt mondta: “Kislányom tegnap este meghalt.”

A mozgáskorlátozottak olimpiáján hat fiatalember versenyzett a százyardos futásban. A versenyzők felsorakoztak, várták az indító pisztolylövést, és nekivágtak a pályának. Körülbelül félúton egyikük megbotlott, elesett, és felhorzsolta a kezét meg a térdét. A másik öt versenyző megállt és felsegítette. Leporolták, és amikor látták, hogy tud tovább futni, eldöntötték, hogy együtt fejezik be a versenyt, egymás kezét fogva. A bírók közül egyik sem tudta megmondani, hogy ki nyerte el a versenydíjat. Egyikük sem látott a könnyei miatt. Azt a napot senki sem felejti el. A verseny végén a tömeg felállt és tíz percig éltette a futókat. Ezek a fiatalok a mozgáskorlátozottak olimpiájának versenyzői voltak, és bemutatták, hogy jobban törődnek elesett barátjukkal, mint a verseny megnyerésével.

Együttműködés

Egy napon, amikor Toscanini vezette az énekkart egy fővárosi operában, az egyik szoprán szólista, aki híres és temperamentumos volt, szembeszegült a karmester sok javaslatával és felkiáltott: “Én vagyok ez előadás sztárja.” Toscanini helyreigazította: “Asszonyom, ebben az előadásban nincsenek sztárok.”

Megkérdezzük a falevelet: “Teljes vagy-e önmagadban?” A falevél így válaszol: “Nem, az életem az ágakban rejlik.” Megkérdezzük az ágakat, és azok ezt válaszolják: “Nem, az életünk a gyökérzetben van.” Megkérdezzük a gyökereket, és ezt válaszolják: “Nem, az életünk a törzsben, az ágakban és a levelekben van. Szedjétek le az ágakról a leveleket és meghalunk.” Ugyanígy van az élet nagy fájával. Semmi sem teljes önmagában.

Jó néhány évvel ezelőtt két diák diplomázott egy híres egyetemen. A vizsgázók osztályában a legmagasabb fokú kitüntetés egy vak hallgató érte el, és amikor megkérdezték titka felől, elmondta, hogy eredményeinek felét barátjának köszönheti. Először akkor találkoztak az iskolában, amikor kar nélküli társa levezette a vak diákot egy lépcsősoron. Ez az ismeretség barátsággá alakult, és gyönyörű példáját szolgáltatta az egymástól való függésnek. A vak diák vitte a könyveket, amelyeket a kar nélküli diák hangosan elolvasott közös tanulásuk idején, és mindkét hallgató segítséget kapott a másik képessége alapján.

Együtt munkálkodás

Egy nagy kanna megkevert festék volt a szobában, mire a festék így szólt: “Hamarosan befestem a házat.” Erre az ecset méltatlankodva felkiáltott: “Nem te, hanem én fogom befesteni azt.” A falnak támasztott létra is felszisszent: “Milyen messze tudnál eljutni nélkülem?” A festő hallotta mindezeket az öntelt megjegyzéseket és így válaszolt: “Talán jobb lesz, ha szabadnapot veszek ki. Kíváncsi vagyok rá, hogy befestik-e a szobát, mire visszajövök?” Még a legtehetségesebb munkás is csak eszköz Isten kezében.

Egyház

Amikor a püspök felolvasta Savonarola ítéletét, ezzel zárta: “Kirekesztlek téged a harcos egyházból és a győzelmes egyházból.” A mártír így kiáltott fel: “A harcos egyházból kirekeszthetsz, de nem zárhatsz ki a győzelmes egyházból!”

Karl Barth egykori svájci teológus mondta: “Az evangélium szabadságát visszautasíthatják, és lábbal tiporhatják az egyházban. Az egyházat elhagyhatják évszázadokon át. De maga az evangélium szabad marad annyira bizonyosan, mint ahogy Isten szabad. Bár az egyházat elhagyják tagjai, Isten igazi egyháza láthatatlanul is él azokban, akik “nem hajtottak térdet a Baalnak”, hanem egyszerűen és örvendezve vallják az Úr nevét.”

Ahogy a Hold éjjel felveszi magába a Nap fényét, úgy kell az egyháznak a világ éjjelében magába szívnia és tovább árasztania Krisztus világosságát. A Hold azonban erre csak úgy képes, ha az idő ritmusának engedve újra meghal, a telihold állapotából belefogyatkozik a sötétségbe, hogy azután megújulva ismét sugárzásra képesen fejtse ki hatását a világban. Ugyanígy kell az egyháznak is újra meg újra elfogyatkoznia és mindenkori történeti formáját elveszítve meghalnia, hogy a maga idejében nagy erővel legyen képes Krisztus világosságát a világba árasztani.
Klaus Douglass, P51

Az olyan egyház, amely nem áll a kor színvonalán, eltávolodik a Bibliától is. Ugyanis a Bibliához való közelséget nem lehet konzerválni. Azért mindig újra meg kell küzdeni. Hiszen magában a Szentírásban is mindig új formát ölt az Isten szeretetéről szóló üzenet.
Klaus Douglass, P66

 

 

Egység

Biztonsági okokból a hegymászók összekötik magukat egymással, amikor hegyet másznak. Ily módon, ha valamelyikük megcsúszik és leesik, nem zuhan a mélybe, mert a többiek tartják mindaddig, amíg újból talajt nem ér a lába. A gyülekezetnek ehhez kellene hasonlítania. Amikor egyik tagja elesik, a többeknek kellene fenntartaniuk, amíg újból lábra tud állni. Minket a Szentlélek kapcsolt össze.

Egyszer egy elmebeteg-intézet kapusát megkérdezték: “Nem fél attól, hogy ezek az őrültek majd összefognak és leteperik, hogy kitörhessenek az épületből?” A kapus ezt válaszolta: “Nem, mert az elmebetegek sohasem egyesülnek!”

Elégedetlenség

Ezópus egyik meséjében szó van arról a kutyáról, amelyik saját képmásának a tükörképét pillantotta meg a lába előtt levő tó vizében. Jóllehet már volt egy csont a szájában, de irigykedett a “másik” kutya szájában levő csontra, ezért kinyitotta a száját, és utána kapott a csont tükörképének. Ekkor természetesen a saját csontját is a vízbe ejtette és elveszítette. Ez pontos képe a “laodiceai gyülekezetnek”, amely nem elégedett meg Isten ígéreteivel, hanem ebben a gazdag római városban a gazdagság által földi hatalomra tört. Valójában szegény volt, és végül a gazdagságát is elveszítette.

Elbizakodottság

Egy bizonyos tóban vadkacsák és békák lubickoltak. Mint jó barátok egész nap vidáman játszottak együtt. De amint a forró nyár megérkezett, a tó kezdett kiszáradni, és hamarosan mindnyájan rájöttek, hogy el kell onnan költözniük. A kacsák könnyen elrepülhettek egy másik tóhoz, de mi legyen békabarátaikkal? Végül eldöntötték, hogy a kacsák egy kis pálcikát tartanak a csőrükben, és arra kapaszkodnak a békák a szájukkal, és így repülnek egy másik tóhoz. Hamarosan elindult a repülőosztag. Amint repültek, egy fölműves föltekintett, és csodálkozva látta a repülőrajt és megkérdezte: “Kinek az ötlete volt ez a bölcs megoldás?” Az össze béka felkiáltott: “Az enyém!”

Elhívás

“Azt hiszem, prédikátor leszek, amikor megnövök” – mondta a kisfiú az édesanyjának. “Ez egy csodálatos elhívás – válaszolt az anya –. De miért akarsz prédikátor lenni?” “Azért – mondta a gyermek –, mert kiszámítottam, hogy úgyis gyülekezetbe kell járnom egész életemben, és nehezebb a padban ülni, mint hadonászni és beszélni.”

1856-ban egy vasárnap reggel, egy jól öltözött emberekből álló gyülekezet kezdett elhelyezkedni bérelt padjain a Chicagói Plymouth Congregational Church-ben. Hirtelen az ajtónál zajongás keletkezett. Sokan hátrafordultak és szemlélődtek. Valami történt, amivel még sohasem találkoztak ebben az elit gyülekezetben. Besétált egy fiatalember, egy 19 éves üzletember. Őt követték a toprongyos utcatöltelékek és alkoholisták. A fiatalember odavezette őket az első négy padhoz, amelyeket személyesen bérelt a látogatóknak. Ezt minden vasárnap folytatta, amíg Isten elhívta őt egy világméretű szolgálatra. Úgy hívták, hogy Dwight L. Moody.

Ellenségszeretet

Azt mondják, hogy Leonardo da Vinci Az utolsó vacsora című híres festményén Júdás arcával egyik ellenségének az arcát mintázta meg. A hagyomány szerint a nagy festőművész nagy nehézségekkel találkozott, amikor meg akarta festeni Jézus arcát is, és csak akkor sikerült neki a fáradozása, amikor átfestette Júdás arcát, és magában megbékült ellenségével. Nem mutathatjuk be Jézus arcát e gonosz világban mindaddig, amíg be nem telünk az ő lelkületével.

Egy üdvhadsereges tiszt mondta el egy maori asszony esetét, aki a “barna harcos” névre tett szert, mert hírhedt volt verekedéseiről, amikor leitta magát vagy feldühödött. Miután megtért, a szabadban tett bizonyságot az embereknek, és közben az egyik hallgatója egy jókora burgonyát vágott hozzá. Egy héttel azelőtt a gyáva támadó megkapta volna a magáét, de milyen nagy volt a változás! A “barna harcos” szó nélkül fölvette a burgonyát és betette a zsebébe. Az esetről semmit sem hallottak egészen a betakarítási ünnepélyig, amikor a “harcos” egy kis zsák krumplit vitt magával, és megmagyarázta, hogy a hozzá vágott krumplit földarabolta és elültette, és most az összes termést az Úrnak ajánlja fel.

Két ellenség éppenséggel két lehetséges barát, akik még nem ismerik egymást.

Elvégeztetett

Michelangelo nagy művészi lángész volt. Kiemelkedett, mint szobrász, tervező, festő és építész. Például Mózes és Dávid nevű szobrait széles körben ismerik, és nagyra becsülik. Sokan nem tudják azonban, hogy az olaszországi Firenzében egy egész termet megöltenek “befejezetlen” alkotásai. Bármilyen nagy művész is volt Michelangelo, sok befejezetlen művet hagyott hátra. Jézus Krisztus semmit nem hagyott befejezetlenül.

Ember

Nem sokkal ezelőtt az emberi test anyagának értékét 98 centre becsülték. Most azonban az atomenergia ismeretében ez a becslés megváltozott. Valaki kiszámította, hogy az emberi testben levő atomokkal kilónként 22 millió 800 ezer kilowatt áramot lehetne termelni, ha be tudnák fogni. Ezen az alapon egy 70 kilós emberi test értéke elérné a 100 milliárd dollárt.

Emberség

Platón mesélte, hogy a másik világ szellemei visszajöttek, hogy testeket és munkahelyeket találjanak. Az egyik fölvette egy költőnek a testét és végezte munkáját. Végül Ulysses is odament és ezt mondta: “Már minden gyönyörű emberi testnek gazdája van és már minden nagyszerű munkát végez valaki. Nekem semmi sem maradt.” “De igen – mondta egy hang –, a legjobb neked maradt: az átlagember teste, aki átlagos munkát végez átlagos jutalomért.”

Egyszer egy lelkész az irodája ablakából azt vette észre, hogy a néhány házzal arrébb lakó idős asszony szemeteskukája tüzet fogott a belekerült parázstól. A lelkész gyorsan a telefonhoz ugrott, és feltárcsázta az idős hölgy a város túlsó végén lakó lányát, mondván, hogy “Ég a kuka, mit csináljunk?” Mire a fiatalasszony így válaszolt: “Nagytiszteletű úr, egy vödör víz sokat lendítene a dolgon…”

Emlékezőtehetség

Allegri híres zenei alkotását, a Misererét a szent héten énekelték a sixtusi kápolnában, Rómában több mint 300 éven át. A műt annyira szentnek tekintették, hogy még több mint egy évszázaddal a befejezése után is féltékenyen őrizték a kottát, és aki próbálta lemásolni, az számíthatott a kiközösítésre. De 1769-ben Mozart, aki akkor 13 éves fiú volt, nem törődött a fenyegetéssel, és kétszeri meghallgatás után emlékezetből leírta a zenedarabot. Ezután hamarosan kiadták Angliában.

Engedelmesség

A Banza Matekében levő misszióállomáson Henry Richards lelkész nagyon szokatlan tapasztalatot szerzett. Attól kezdve sohasem vonta kétségbe a bibliai kijelentések megbízhatóságát. Amint igyekezett prédikálni az evangéliumot a bennszülötteknek, eldöntötte, hogy Lukács evangéliumával kezdi. Mindennap lefordít 10-12 verset, és aztán megmagyarázza a gyülekezetnek, majd Isten áldását kéri munkájára. Amikor Lukács evangéliuma 6. részének 30–ik verséhez érkezett, nehézsége támadt. Ott ezeket a szavakat találta: “Aki kér tőled, annak adj...” Elhatározta, hogy sohasem olvassa fel ezt a mondatot az embereknek, mert notórius koldulók lévén, mindenét elkérik tőle. Visszament az első fejezethez, és újból kezdte, hogy legyen ideje gondolkodni a kérdéses szakaszon. Minél többet elmélkedett a bibliaversen, annál jobban felismerte annak jelentését. Tehát, amikor ismét ahhoz a vershez érkezett, felolvasta az embereknek, és megmagyarázta, hogy mit jelent. A bennszülöttek azonnal kezdték elkérni tőle az ingóságait. Ő tétovázás nélkül odaadta nekik, amit kértek. Hamarosan mindene a bennszülöttekhez került. Aztán kezdtek beszélgetni maguk között, és megállapították, hogy a misszionárius Isten embere lehet, mert még sohasem láttak hozzá hasonlót, aki nem tagadta meg egyetlen kívánságukat sem. Kezdték visszavinni neki az elkért tárgyakat, amíg mindenét ismét megkapta. Az Isten igéje iránti engedelmesség alapján hamarosan nagy ébredés kezdődött a pogányok között.

A rabszolgaság korában egy néger rabszolgának volt egy hitetlen gazdája, aki egyszer így szólt szolgájához: “Sam, ugye te prédikátor vagy?” “Igen, beszélek egyeseknek Jézusról, uram!” “Ha tehát prédikátor vagy, akkor értened kell a Bibliát. Most mondd meg, hogy ez mit jelent.” Ekkor felnyitotta a Bibliát, és ezt olvasta belőle: “Akiket eleve ismert, azokat eleve el is rendelte...” A rabszolga így válaszolt: “Uram, hol van ez megírva?” “A Római levélben” – felelte a rabszolgatartó. “Ó, drága uram, én megmagyarázom önnek ezt az egészet. Nagyon egyszerű. Kezdje Máténál, és cselekedje mindazt, amit a mi drága Urunk mond. Aztán menjen Márkhoz, Lukácshoz és Jánoshoz. És mire ehhez a részhez érkezik, már elég könnyűvé válik – de ne ezzel kezdje!”

Egy áldott életű keresztyén haldoklott, és valaki érdeklődött életének titka felől. A haldokló hivő így fogalmazta meg válaszát: “Életem titka az, hogy sohasem mondtam nemet Krisztusnak.”

Egy nagy csata után a kapitány megtárgyalta a napi eseményeket a tisztjeivel, és megkérdezte tőlük, hogy ki teljesítette a legjobban a parancsot. Beszéltek a bátor harcosokról, de a kapitány ezt mondta: “Nincs igazatok. A harctéren az a katona tette a legtöbbet, aki éppen fölemelte a kardját, hogy lesújtson az ellenségre, amikor hallotta a takarodót, és nem sújtott le, hanem leeresztve kardját, azonnal visszavonult. Ez a tábornok parancsának való tökéletes és készséges engedelmesség volt a legnagyobb tett a mai napon.”

Egy nagy hadihajó kapitánya fényjelzést látott a tengeren, amire ezt a válaszjelzést küldte: “Pályád változtasd meg tíz fokkal déli irányba.” Válaszként ilyen visszajelzést kapott: “Te változtasd meg a pályádat tíz fokkal északi irányba.” A kapitány ismét jelzést küldött: “Változtasd meg a pályád tíz fokkal déli irányba. Én vagyok a kapitány.” Erre ezt a választ kapta: “Változtasd meg a hajó pályáját tíz fokkal északi irányba! Tengerész közlegény vagyok.” A dühös kapitány ismét jelzett: “Változtasd meg a pályád tíz fokkal déli irányba! Hadihajó vagyok.” Ezt kapta válaszként: “Változtasd meg a pályád tíz fokkal északi irányba! Világítótorony vagyok.”

Véget ért a házasságkötési szertartás, és eljött az ideje annak, hogy a hallgatóságból egyesek tanácsokat adjanak az új házasoknak. Sokan felszólaltak, de végül egy idős ember, kopottas öltönyben és gumicsizmát viselve, előrement és így kezdte mondanivalóját: “Azt tanácsoltátok az új feleségnek, hogy engedelmeskedjék a férjének. Én a férjet akarom arra buzdítani, hogy engedelmeskedjék a feleségének, ahogy én is engedelmeskedtem a feleségemnek.” Aztán elmondta, hogy egy este miként tért haza az után, hogy megváltást nyert. Felesége kézbe kapta a borosüveget, ami a keze ügyébe akadt és az ajtóhoz csapta, miközben így figyelmeztette: “Te keresztyén vagy – most élj úgy, mint keresztyén!” A férfi többé nem ivott. Aztán így folytatta: “Bárki prédikálhat. Felállhat az ember, és olyan hangosan kiálthat, ahogy csak tud, és az emberek hallgatnak rá.” De felesége ezt mondta: “Te nem mondasz semmit, csak zajt okozol. Fel kell készülnöd üzeneteidre, és hadd halljam azokat, mielőtt másoknak prédikálnád!” Engedelmeskedett. Ki volt ez a férfi? Kao Wilien, az első toroka törzsi prédikátor Taiwan szigetén. Általa ezrek meghallották az evangéliumot. Taiwanon üldözték Krisztus követőit. Őt is megverték, bebörtönözték, olyan keményen bántalmazták, hogy egyszer eszméletét is elvesztette. De amikor kiszabadult, visszatért prédikálni. Ez az ember engedelmeskedett a feleségének.

Egy misszionárius bibliafordító küszködve kereste a szót az „engedelmességére a bennszülöttek nyelvén. Ez olyan erény volt, amit ritkán gyakoroltak azok az emberek, akiknek a nyelvére le akarta fordítani az Újszövetséget. Amint egyszer hazatért a faluból, fütyült a kutyájának. és az nagy csaholással odarohant hozzá. Amikor ezt látta egy idős bennszülött, csodálkozva mondta a maga nyelvén. „A kutyád csupa fül." A misszionárius azonnal tudta. hogy megvan az engedelmesség szava.

Engedetlenség

Egy kisfiú végre leült, miután először ellenkezett szüleivel. Aztán így szólt: “Külsőleg már leültem, de belsőleg még mindig állok.”

Egy kisfiú vidáman húzgálta a szekrényből a papírzacskókat, amelyeket édesanyja félretett. Azokat azután kiterítette a konyha padlójára és a játékaihoz használta fel. Ezt megengedte neki az édesanyja azzal a föltétellel, hogy ha befejezi a játékot, akkor azokat újból össze kell gyűjtenie. Egy napon édesanyja a konyhában szanaszét találta a zacskókat, miközben a fiúcska a társalgóban volt, ahol édesapja zongorázott. Amikor az anya azt mondta fiának, hogy szedje össze a zacskókat, egy pillanatnyi szünet után a kisfiú így válaszolt: “Énekelni akarom, hogy» Jézus szeret, jól tudom...« Édesapja megragadta a lehetőséget annak megmagyarázására, hogy nem helyes Istent dicsőítenünk, miközben engedetlenek vagyunk. János első levelében az apostol még erősebb nyelvezettel mondja ezt: “Aki azt mondja: ismerem őt, de nem tartja meg parancsolatait, az hazug, és abban nincs meg az igazság” (1Jn 2:4).

Ausztrália miniszterelnöke mondta, hogy amikor a nagy háború kitört, az ausztrál kormány azonnal felajánlotta, hogy mindent megtesz Nagy-Britannia támogatására. Megkérdezték az anyaországtól, hogy mi lenne a leghasznosabb, amit tehetnének, és a válasz ez volt: „Építsetek nekünk hajókat; hajókra van szükségünk." Az ausztrálok nem építettek hajókat, hanem mosolyogtak, és elkezdték művelni a földeket, vetették a magot, learatták a termést, összegyűjtötték az élelmet, hogy elküldjék az anyaországnak. A gabonát zsákokba rakták, levitték a tengerpartra és várták a hajókat. De a hajók sohasem értek oda. Egerek pusztították el a gabonát, és elözönlőitek a városokat, falvakat, betegségeket terjesztve, amelyek megtámadták az emberek szemét és sokan megvakullak. Egész idő alatt ezt kérte Nagy-Britannia: „Hajókat, hajókat, hajókat!"

Engesztelés

Egy legenda szerint a kivonulás éjszakáján egy fiatal zsidó leány – a család elsőszülötte – nyugtalanul feküdt betegágyán, és nem tudott aludni. Aggódva kérdezte apjától: “Apu, tényleg ott van a vér az ajtófélfán?” Az apa azt felelte, hogy elrendelte a vér odafestését. A nyugtalan leány nem nyugodott meg mindaddig, amíg apja föl nem vette, és oda nem vitte az ajtóhoz, hogy saját szemével lássa a vér jelét. És íme, a vér nem volt az ajtón. A parancsot nem teljesítették, és az apa még éjfél előtt igyekezett az ajtóra festeni a védelem jelét.

Evangélium

“Hirdesd az igét!” – mondja Pál Timóteusnak. Hugh Thomsen Kerr helyesen hangsúlyozza a következőket: “Nem szociológiát, hanem üdvösséget; nem közgazdaságtant, hanem evangéliumot; nem reformokat, hanem megváltást; nem kultúrát, hanem megtérést; nem haladást, hanem bűnbocsánatot; nem új társadalmi rendszert, hanem újjászületést; nem forradalmat, hanem megújulást; nem renoválást, hanem ébredést; nem felélesztést, hanem feltámadást; nem új szervezetet, hanem új teremtést; nem demokráciát, hanem örömhírt; nem civilizációt, hanem Krisztust kell prédikálnunk; mert mi nagykövetek és nem diplomaták vagyunk.”

Chamberlain, India egykori misszionáriusa mondta el, hogy egy napon, amint Benaresben a szentnek tartott folyó mellett prédikált, valaki éppen akkor érkezett a parthoz, hogy megfürödjön a szent hullámokban. Térdén és könyökén kúszva ment oda nagy távolságból, mert úgy hitte, hogy ha a Gangesben megmosakszik, felszabadul az ítélet alól. Szegény lélek! 0davonszolta magát a folyópartra, elmondta imáját Gungának, és bekúszott a vízbe. Egy perccel később úgy emelkedett ki onnét, hogy a szívében továbbra is megmaradt a régi fájdalom. Elkeseredettségében arcra feküdt a parton, miközben meghallotta a közelében prédikáló misszionárius hangját. Fölemelkedett, egy kicsit közelebb kúszott, s hallgatta a keresztről szóló egyszerű történetet. Szomjasan és éhesen vonzódott utána. Fölkelt a térdére, aztán talpra állt, majd tapsolni kezdett és felkiáltott: “Ez az, amit akarok! Ez az, amit akarok!” A világnak a kereszt történetére van szüksége. A világ Krisztust akarja, mert Krisztus rendelkezik azzal, amire a világnak szüksége van.

Darwin, az evolúciós tan atyja, 1833-ban meglátogatta Tierra del Fuego földjét, és olyan emberekre talált, akik – véleménye szerint – teljesen képtelenek voltak a civilizáció átvételére. Ezt írta róluk: “Fuego lakói a barbarizmus nyomorúságosabb állapotában vannak, mint amit valaha emberi lények között láttam.” Második látogatásakor, harminchat évvel később, azok az emberek, akiket a háziállatoknál alacsonyabb állapotban talált, az evangélium hatására keresztyének lettek, ezért meglepetésében ezt írta róluk: “Bizonyára, megjövendölhettem volna, hogy a világ összes misszionáriusa sem képes elvégezni, ami itt történt. Csodálatos és megszégyenítő, mert ahol semmit sem reméltem, ott nagy eredmény történt.” Aztán levelet küldött a Londoni Missziótársulatnak ezekkel a szavakkal: “Büszkének érezném magam, ha bizottságuk a társulat tiszteletbeli tagjává választana.” Később Darwin huszonöt fontot adományozott az evangéliumi misszióra.

. Evangélizálás

Jim, az egyik gyülekezet vénje felügyelte a környezetükbe költözöttek közti evangélizálást. Sun Lee és családja Vietnamból menekült Amerikába, és akkoriban költözött Jimék közelébe. Nem volt semmijük, nem ismertek senkit, minden területen segítségre szorultak. Jim kezdett nekik segíteni az élelem beszerzésében, aztán sok időt töltött azzal, hogy Sun Leenek jó munkát keressen. Jim nagyon akart beszélni Sun Leenek Jézus Krisztusról, de nem ismerte a vietnami nyelvet, és a menekültek nagyon keveset tudtak angolul. Mindkét férfi igyekezett megtanulni a másik nép nyelvét, hogy majd jobb barátok lehessenek. Egy napon Jim úgy érezte, hogy már eleget tud ahhoz, hogy beszéljen Jézusról Sun Leenek. Jim kezdett magyarázni Istenről és Jézusról, de minél többet beszélt, annál nagyobb zavarba jutott. Sun Lee ismételte vietnami nyelven egy kicsit azt, amit Jim angolul mondott. Végül Jim annyira elkeseredett, hogy nem kívánt tovább beszélni, amíg még többet meg nem tanul a vietnami nyelvből. Sun Lee ennél a pontnál felkiáltott: “A te Istened olyan, mint te? Ha igen, meg akarom őt ismerni.” Jim megmagyarázta, hogy Jézus Krisztus nagyobb, mint ő, sokkal nagyobb. Mégis Sun Lee többet akart tudni Jézus Krisztusról, ha olyan, mint Jim! Jim azt gondolta mindezek alatt a hónapok alatt, hogy semmit sem tud átadni az evangéliumból. De evangélizált a legnagyszerűbb módszerrel, egy olyan életpéldával, amit Jézus Krisztus töltött be.

Ébredés

Ámulva halljuk a Koreában működő keresztyénség híreit. Száz évvel ezelőtt egyetlen keresztyén sem volt Koreában, és ma a nemzet tíz százaléka keresztyén. A jelenlegi időben 10.500 evangéliumi gyülekezet működik Dél-Koreában. A koreai gyülekezetek mostani célja az, hogy négy kilométeres távolságon belül mindenki közelében legyen evangéliumi gyülekezet. Már csak 983 gyülekezetet kell létrehozniuk, hogy elérjék ezt a célt. A 800 ezres Incson városában, melynek kikötőjében horgonyzott a Logosz, 2000 gyülekezet működik. Szöulban, az ország hatmilliós fővárosában 2000 a gyülekezetek száma.

Egyszer egy ember odament Gipsy Smithhez, az ünnepelt evangélistához, és megkérdezte tőle, hogy miként lehetne lelki ébredést létrehozni. Gipsy megkérdezte tőle: “Van-e olyan hely, ahol imádkozni tudsz?” “Igen”, válaszolt az ember a kérdésre. “Akkor megmondom, mit csinálj. Menj el arra a helyre, végy kezedbe egy krétát, térdepelj le, és a krétával rajzolj magad köré egy teljes kört, és imádkozz Istenhez, hogy küldjön ébredést azon a körön belül mindenhová. Maradj ott, amíg választ nem kapsz – és akkor megérkezik az ébredés.”

“Nem az az ébredés, hogy nagy dobveréssel kiözönlünk az utcára, hanem az, hogy nagy zokogással visszamegyünk a Golgotához.” – Roy Hession

Édesanya

A londoni nemzeti galériában van a “Kornélia és ékszerei” című festmény, amelyen két asszony beszélget egymással. Az egyikük megmutatja Kornéliának a drágagyöngyeit, és megkérdezi a Gracchi gyermekek anyjától, hogy mik az ő ékszerei. Kornélia átöleli két fiát és így szól: “Ezek az én ékszereim.”

Egy szombaton az egyik édesanya megkérte a férjét, aki történetesen a statisztikai hivatalban dolgozott, hogy vigyázzon a gyermekekre, amíg elmegy bevásárolni. Mikor visszatért, férje teljesen kimerülten átadta neki a jelentést, hogy mi történt, amíg a felesége távol volt: 14-szer letöröltem a gyermekek könnyeit 16-szor megkötöttem a cipőfűzőjüket, 22-szer vizet adtam nekik. Gyermekenként 3 luftballont vettem. A luftballonok átlagos élettartama 12 másodperc volt. 34-szer figyelmeztettem a gyermekeket, hogy ne menjenek át az utcán. A gyermekek 34-szer át akartak menni az utcán. Hányszor fogom ezt újból elvállalni? Egyszer sem.

Évekkel ezelőtt olvastam egy édesanyáról, aki hat fiút nevelt felnőtt korukig és munkáját elvégezve, lefeküdt, hogy meghaljon. A fiúk hazamentek, hogy még egyszer lássák édesanyjukat, és legidősebb fia, egy nagy, tagbaszakadt férfi, odatérdelt ágya mellé, törölgetve édesanyja homlokán a verejtéket, ezt mondta neki: “Édesanya, nekünk, fiúknak, te mindig jó édesanyánk voltál.” A fáradt asszony becsukta szemét, és nagy könnycseppek gördültek végig az arcán, aztán kinyitotta a szemét és megkeresve tekintetével az elsőszülött fiút, ezt mondta neki: “Fiam, többet imádkoztam azért, hogy mind a hat fiamnak jó édesanyja legyek, mint bármi másért. Attól féltem, hogy valahol nem teszek eleget feladatomnak. Egészen mostanáig nem tudtam, hogy vajon nem volt-e bennem hiányosság. Egyikőtök sem mondta soha, hogy jó édesanyátok voltam, csak most.”

Cyrus I. Scofield szülei keresztyének voltak. Amikor az édesanya haldoklott, akkor imát mondott, amit hallott a férje és a család többi tagja is, hogy aki a leghamarabb odaérkezik, az legyen az evangélium prédikátorává. Utolsó kívánságát titokban tartották egészen addig, amikor Cyrus hittel elfogadta az Úr Jézus Krisztust, és meghallotta a lelkipásztori szolgálatra való elhívást. Akkor mondták el, hogy milyen megható imával búcsúzott el édesanyja ez élettől, és az imádság meghallgattatott. Kora gyermekségétől kezdve emlékezett arra, hogy édesanyja olvasta a Bibliát a család előtt. Fiatal életébe behulltak Isten igéjének drága magvai.

Egy kislány az árvaházba került, és ott megfigyelték, hogy sohasem sírt. Egy napon a gondozónő megkérdezte, hogy miért nem sír. A kislány ezt felelte: “Anyuka halála óta nincs senki, akinek sírjak.” Csodás ígéretet adott Krisztus az övéinek: “Íme, veletek vagyok minden napon...”, tehát minden körülmények között. A keresztyén sírhat Krisztus előtt, segítségül hívhatja őt, bízhat benne és elmondhatja neki az örömét.

Salimbene, egy XIII. századbeli történész írta le II. Frigyes királynak azt a próbálkozását, hogy elhagyott gyermekeket anyai szeretet nélkül igyekezett fölneveltetni. Ezáltal akart volna rájönni, hogy milyen nyelven beszélnének a gyermekek, ha úgy nevelkednének föl, hogy senki sem szólna hozzájuk. Ezért megparancsolta a mostohaanyáknak és ápolóknak, hogy szoptassák, fürdessék és mosdassák a gyermekeket, de ne simogassák őket, és ne beszéljenek velük. Meg akarta ugyanis tudni, hogy vajon héber nyelven beszélnek-e, ami a legrégibb nyelv, vagy görögül, latinul, arabul, vagy esetleg a szüleik nyelvén szólalnak meg. De hiába fáradozott, mert a kísérleti alanyok, ezek a kisgyermekek korán mindnyájan meghaltak. Nem tudtak ugyanis élni dédelgetés, mosolygó arcok és a szeretet kifejezései nélkül.”

Élet Kenyere

A második világháború alatt a németek sok tizenkét-tizenhárom éves fiút bekényszerítettek a fiatalok Gestapójába. Ezeket a fiúkat kegyetlenül oktatták, és embertelen feladatokra képezték ki őket. Amikor vége lett a háborúnak, közülük sokan elveszítették családi kapcsolataikat, és ennivaló meg lakás nélkül bolyongtak. A háború utáni Németország segélyprogramjának keretében ezeket a fiatalokat sátorvárosokba helyezték, ahol orvosok és pszichológusok próbálták helyreállítani a fiúk szellemi és fizikai egészségét. Megfigyelték, hogy sok fiú fölriadt az éjszaka közepén, és rémülten ordítozni kezdett. Egy orvosnak érdekes ötlete támadt a rémület feloldására. Miután jóllakatta a fiúkat, ágyba küldte őket, és egy szelet kenyeret tett a tenyerükbe, amit egészen reggelig a kezükben tartottak. Ezután a fiúk békésen aludtak az éhínség sok éve után, mert végül bizonyossá lettek a másnapi kenyérben. Akinek Jézus a Megváltója, az megkapja az élet Kenyerét, és bárhova kerülhet az életben, megmenekül a rémülettől és félelemtől.

Élet

Az élet olyan, mint a tükör – ha csúnyán nézel rá, csúnyán néz rád vissza; és ha mosolyogsz, visszamosolyogva köszönt.

Az egész emberiség három csoportra oszlik: azokra, akik mozdíthatatlanok; azokra, akik mozdíthatók, és azokra, akik mozdulnak.

Ének

Charles Wesley, a tőle még híresebb John Wesley testvére, több mint hatezer éneket szerzett. Testvérével együtt kijelentette, hogy sokkal többen megtértek énekeik, mint prédikációik hatására.

Egy angol metodista prédikátor, Peter Mackenzie, Isten vidám kedélyű, hűséges gyermeke, egy ízben erről az igéről prédikált gyülekezetében: “és új éneket énekelnek” – A mennyben gyönyörű, új énekeket fogunk énekelni – mondta –, és ha majd ott leszek, felkeresem Dávidot, és megkérem, hogy vegye elő hárfáját, jöjjön velem a tanítványokhoz és kezdjük el az egyik szép éneket a másik után. Felkeresem majd ezt a zsoltárt: Mint a szép híves patakra, A szarvas kívánkozik: Lelkem úgy óhajt Uramra, És hozzá fohászkodik. – Ó, ez nem jó, kedves Péter – mondja valaki a csoportból, mert itt nem énekelhetjük, hogy “Könnyhullásim lett nékem Étkem éjjel és nappal...” Hiszen itt nem kell sírnunk, mert Isten letörölt minden könnyet a szemünkről. – Igazad van, testvérem, nos, akkor énekeljünk egy másikat. Talán ismerjük mindnyájan ezt az éneket: Uram, ó add, ha vándorutam, Majd véget ér itt e borúban, Elérjek hozzád, S te fényes orcád Hadd, lássam én! – Péter, Péter, már megint elfelejtetted, hogy a mennyben vagy? – szólt rám valaki a csoport tagjai közül. – Hiszen már célhoz érkeztünk. – Persze, igazad van. Akkor ti mondjátok meg, hogy itt mit énekeljünk? A megváltott lelkek egyhangúan válaszoltak: “Énekeljünk új éneket, Mózesnek és a Báránynak énekét és dicséretét!”

John Wesley a következő szabályokat ajánlotta a gyülekezeti énekléshez:

listajel Tanuld meg a dallamot!
listajel Úgy énekeld az énekeket, ahogy azokat kinyomtatták!
listajel Énekeld végig! Ha terhesnek is érzed, megtalálod áldását.
listajel Énekelj örvendezve és bátran!
listajel Énekelj mérsékelten! Ne bömbölj!
listajel Énekelj ütem szerint! Ne rohanj előre, és ne maradj le!
listajel Mindenek fölött, énekelj lélekből!
listajel Minden szónál tekints Istenre! Neki igyekezz tetszeni, ne magadnak és ne más teremtményeknek!
listajel Ennek érdekében gondolkozz azon, amit énekelsz, és vigyázz, nehogy elragadják szívedet a hangok, hanem folytonosan ajánld azokat Istennek!

Ének-zene

A “Krisztus katonái” című éneket egy lelkipásztor szerezte. Abban az időben az volt a szokás a városukban, hogy a gyermekek az egyik városból a másikba meneteltek, zászlókkal a kezükben. A lelkipásztor azt akarta, hogy a gyermekek útközben énekeljenek. Mivel semmit nem talált erre a célra, maga írt egy éneket a fölvonulás előtti éjszakán. Ezenkívül még több mint 60 könyvet írt a British Múzeumban, de leginkább úgy ismerték, mint a “Krisztus katonái, sorakozzatok!” című ének szerzőjét.

A júdaizmus és a keresztyénség éneklő vallás. Az ateizmus énektelen. Semmiről sincs mit énekelnie. Robert Ingersoll, a hírhedt agnosztikus meghagyta, hogy a temetésén ne legyen éneklés. Amikor a keresztyén mártírok zsoltárokat énekelve mentek az arénákba, hogy ott elpusztítsák őket, a római birodalom rádöbbent, hogy valami új és forradalmi erő keletkezett. Amikor az élvezethajhászó tömeg látta, hogy a keresztyének énekelnek, amint rettenthetetlen bátorsággal belépnek az amfiteátrumokba az éhes oroszlánok elé, ámulattal teltek el. A mennyország visszhangzik az énekektől: “Énekelték Mózesnek, Isten szolgájának énekét és a Bárány énekét” (jel 15: 3).

Egy bátor kisleányt az orvoshoz vitték egy kisebb, de fájdalmas műtétre. Amikor már mindent felkészítettek a műtétre, a kedves orvos megjegyezte: “Ez fájni fog, de annyit sírhatsz vagy sikíthatsz, amennyit csak akarsz.” A kislány ránézett az orvosra és mosolyogva így szólt: “Én inkább énekelek”, amit gyakorolt is édes, gyermekes hangján, és átesett a rövid ideig tartó fájdalmon anélkül, hogy sóhajtozott, jajgatott vagy sírt volna.

Egy fáradt énekmester lezárta orgonáját az énekgyakorlás végén. Amint az énekesek távozni készültek, egy kisfiú tiszta, örömteljes énekhangja visszhangzott az eislebeni templomon kívül az utcán. Az énekmester így szólt: “Hozzátok be azt az énekest! Akarok vele beszélni.” Megkeresték az énekest, és odaállt figyelmesen az énekmester elé, aki megkérdezte: “Mi a neved!” “Luther Márton, uram” válaszolta a fiú. “Ki tanított énekelni?” “Senki sem tanított, uram. Szeretek énekelni. Gyakran keresek néhány pénzdarabot az utcákon való énekléssel.” “Szeretnél énekelni az énekkaromban?” “Nagyon örülnék a lehetőségnek, uram” – válaszolt Márton illedelmesen. “Akkor jelentkezz szombat délután az énekgyakorlásra” – mondta az énekmester. Ily módon Luther Márton megismerkedett az eislebeni egyházi énekkarral és az énekek világával.

Egyszer egy koncertmester kíváncsi lett arra, hogy az emberek általánosságban értékelik-e a jó zenét, amikor hallgatják. Ezért rongyos koldusnak öltözött és végigsántikálva városának utcáin, hegedüléssel próbálta felhívni magára a figyelmet. Jóllehet koldusnak nézett ki, nem koldusként játszott. A hegedűművész legnagyobb megelégedésére az emberek nemcsak értékelték muzsikáját, hanem sokan felajánlották neki, hogy segítnek elhelyezkednie.

Hat üdvhadsereges zenész új világrekordot állított fel azzal, hogy teljes 25 órán át fújtak a kürtjeikkel. A nagy “fúvás” azért történt, hogy új hangszerekhez pénzalapot hozzanak létre. “Igen jól sikerült – mondta a zenészek vezetője. – Játszottunk indulókat, nyitányokat és énekeket, ami nagyon jó válogatás volt. Az ajkaink azonban nagyon elfáradtak!” A hat rekorddöntő a zenei Marathon ideje alatt kicserélte a hangszereit, hogy az ajkaik frissek maradjanak. A Guinness Book of Records szabályaival összhangban minden órában öt percet pihentek.

Ormándy Jenő, a Filadelfiai Zenekar egykori zenei igazgatója, zenedarabok százait raktározta el a memóriájában, ami az ő esetében afféle beépített mikrofilmrendszer volt, amelybe több mint ezer zenedarab fért bele. Ormándy mondta, hogy ezt az emlékezőképességet még Budapesten fejlesztette ki magában, mint kisgyermek. Édesapja fogász volt, aki elhatározta, hogy fiát hegedűművésznek neveli. Az édesapa fúrta a betegek fogait az első szobában, és félfüllel figyelte, hogy közben a fia a hegedűvonóját koptatja a hátsó szobában. Ormándy így magyarázta meg ezt a gyakorlást: “Az a gondolat ötlött az agyamba, hogy memorizálom a zenedarabokat, és így hegedülés közben is regényeket olvashatok. Nagyon könnyű volt, és azóta is nagyon könnyű.”

Spurgeon egyszer elmondta, hogy miként memorizálta az énekeket: “Salmbourne-ben egy vakáció idején olyan élményeim voltak, amiket valószínűleg sohasem felejtek el. Drága nagyapám nagyon szerette dr. Watts énekeit, és a nagymamám azt akarta, hogy tanuljam meg az énekeket. Megígérte, hogy ha egy éneket hibátlanul elmondok előtte, akkor egy pennyt ad jutalmul. Nagyon könnyűnek és kényelmesnek találtam a pénzszerzésnek ezt a módját, és olyan gyorsan tanultam, hogy nagymamámnak fél pennyre kellett csökkentenie a jutalmat. Azután ezt is megfelezte, mert nem akarta, hogy tönkretegyem anyagilag. Most nem óhajtom hangoztatni, hogy milyen kis összeg volt a negyed penny egy-egy ének megtanulásáért. A nagyapám azonban azt mondta, hogy mivel nagyon elszaporodtak a patkányok, egy shillinget ajánl fel nekem egy-egy tucat elpusztított patkányért. Hamarosan rájöttem, hogy a patkányfogás jobban fizetett, mint az énekek tanulása, de tudom, hogy melyik foglalkozás szerzett nekem maradandóbb hasznot. Bármiről prédikálok, akár most is, a prédikációm közepén, énekszövegeket idézhetek, amelyek összhangban vannak a tárgyammal. Az énekek velem maradtak, míg azok a patkányok már régen eltűntek, és a patkányfogáson szerzett shillingjeimet is nagyon régen elköltöttem.”

Elhamarkodott ítélet

Valamikor egy orosz cár 30000 rubeles díjat ajánlott annak, aki a legjobb portrét festi róla. A birodalom minden festőművészét meghívták a versenyre, és csaknem ezren fogadták el a meghívást. Néhány nappal a jutalomkiosztás időpontja előtt a bírálóbizottság végigment a képtáron, ahol a festményeket kiállították, és észrevettek egy festményt, amelyet egy oszlophoz támasztottak. Ekkor az egyik bizottsági tag ezt mondta: "Nincs semmi értelme, hogy ezt a fércmunkát is felakasszuk." A festőművész meghallotta a megjegyzést, és így szólt: "Bocsánat, én festettem ezt a képet, és követelem, hogy akasszák fel megfelelő kivilágításban, megfelelő távolságban, és aztán majd dönthetnek felőle. A bizottság természetesen úgy érezte, hogy a követelés ésszerű, és amikor a jutlamat kiosztották, akkor ennek a képnek a festője nyerte el az első díjat.

Emberhalászat

Két feltétele van a halfogásnak: csalétek és türelem. Akár szeretjük, akár nem, a lelki halászásban is benne van mindkettő. Ez az evangéliumhirdető feladata. Másrészt, minden halász törődik azzal, hogy a kifogott halakat frissen tartsa, mert különben az elpusztult halak hiábavalóvá tennék fáradozásukat.