Kik a Baptisták? írta: Dr. Udvarnoki Béla

"KIK A BAPTISTÁK?" cim alatt az olvasó ebben a kis könyvben a baptista hitelvek közül azoknak a kifejtését fogja találni, amelyek egyrészt különlegesen baptista tanitások, másrészt föképpen a baptisták által hirdetett igazságok. Ami jellemzö a baptista felfogásra, azt igyekeztünk megvilágitani, amiben pedig egyetértenek a baptisták a többi keresztyén, különösen a prótestáns felekezetekkel, azt nem érintettük. Ez a könyv nem önmagunkkal valo dicsekvés, mert élete lelki minöségével senki sem dicsekedhetik, hanem bizonyságteves arról, amiröl meggyözödtünk, amit bibliainak tartunk és aminek hirdetésére, ugy érezzük, Istentö megbizatást nyertünk.

A tudatlanság és rosszakarat a baptistákat sokak elött rossz szinben tüntette fel. Sokan nem tudják, kik a baptisták. Megkérdezik tölünk, hogy keresztyén felekezet vagyunk-e. Hallják, hogy a baptisták "tévelygök", "újitók"; a baptista felekezet megtürt "szekta". E könyv célja az, hogy nem a baptista közönségnek bemutassa a baptizmus lényegét, gyakorlatát és igy igyekezzék elosztani azt a ködöt, amelyet nem éppen elfogúlatlan emberek mesterségesen a baptisták köre vonták.

Mivel ezt a munkát elsösórban olyan olvasoknak szántuk, akik a Bibliával, teologiával nem foglalkoznak hivatásszerüen, arra törekedtünk, hogy az általunk tanitott bibliai igazságokat lehetöség szerint röviden ismertessük, ügyelve azonban arra, hogy azt, amit lényegesnek tartunk, ki ne hagyjuk. Az olvasót arra kérjük, hogy e könyv olvasása után kövesse a bereabeli keresztyének példáját, vegye kézbe a Bibliát és az igazság megismerése után való öszinte ohajjál tudakozzá az Irásokat, hogy vajon "úgy vannak-é ezek".(Ap.csel. 17:11.)
A SZERZÖ


Kik a baptisták és honnan származnak?

Ez az elsö kérdés, amelyet a baptizmust nem ismerök felvetnek, s amilyen természetesnek tartjúk a kérdést, épp olyan kézzelfogható, hogy a baptizmus ismertetéset erre a kérdésre adando válasszal kell kezdenünk. Mivel e könyv végén közölni fogjuk a baptista hitvallomást, amelyböl az olvasó tüzetésébben megismerheti bibliai felfogásunkat és tanitásun-kat, a következö sorokban csak röviden ismertetjük a baptisták egyházi gyakorlatát hogy az utána következö lapokon részletesebben kifejtsük a baptisták által különösen kihangsúlyozott igazságokat.

I. Kik a baptisták?

A baptista vallás, mely Magyarországon 1905 óta törvényesen elismert vallásfelekezet, a keresztyénség protestáns ágához tartozik. (Az 1947. evi XXXIII. tc. egyenjogúsította a baptistákat a többi bevett egyházzakkal) Protestáns annyiban, amennyiben nem katolikus. Mi jobban szeretjük magunkat evangéliuminak vallani, mivel minden törekvésünk az, hogy gyülekezeti és közösségi életünket az evangéliumban és az apostoli levelekben találhato elvekhez és egyszerüseghez szabjuk.

Teologiánk erösen kalvini, istentiszteletünk egyszerü. Énekböl, imából, igeolvasásból es igehírdetésbôl áll. Az istentisztelet sorrendje nem kötött. Nincs liturgiánk. Minden gyülekezet olyan istentiszteleti sorrendet állapit meg, amilyet akar, s a sorrenden akkor és annyiszor változtathat, amikor es ahányszor jónak látja.

A gyülekezetek függetlenek s belsö ügyeiket, lelkipásztor-választásaikat, a lelki közösségbe való tagfelvételeiket teljesen önálloan intézik. A baptista közösségben nincs püspök, nincs papi rend, nincs papi ruha. A gyülekezeteket lelkipásztorok (prédikátorok) és diakonusok vezetik, de bárki végezhet lelki szolgálatot, igehirdetést, ha erre a gyülekezettül megbizast kap.

A baptisták két bibliai szertartást (szakramentumot) fogadnak el és gyakorolnak u.m.: a keresztséget és az úrvacsorát. A keresztség csak hitvallomásra képes felnôtt egyéneken és az egész testnek viz alá meritésével hajtják végre. Az úrvacsorát a protestáns egyházakhoz hasonloan kenyér es bor használatával két szin alatt veszik. A gyülekezetek szokás szerint havonként egyszer vesznek úrvacsorát.

Gyülekezeti tag csak az lehet, aki kijelenti, hogy hisz az Úr Jézusban és vallja, hogy Jézus Krisztus az ö Megváltoja. Megköveteli azonban minden baptista gyülekezet tagjaitol, hogy hitvallomásuknak megfelelöen erkölcsös és jámbor életet eljenek. Tagjainak erkölcsi és lelki nevelése, valamint a vallásos élet tisztaságának megörzése céljábol a baptista gyülekezet fegyelmet gyakorol, s hiveit tanitás, intés, söt a lelki közösségböl való kizárással is figyelmezteti arra, hogy a keresztyénség nem csupán hitvallomás és elmélet, hanem föképpen erkölcsös és szent életgyakorlat. Hazugokat, tolvajokat, paráznákat, káromkódokat, részegeseket és hitetleneket a baptisták eltávolitanak lelki közösségükböl.

Az erkölcsös és szent élethez tartozik a peldás polgári viselkedés és a hazafiasság. Mivel az egyes országokban élö baptistáknak nemzetközi kapcsolatai tiszara baráti és testvéri kapcsolatok, a baptisták minden országban függetlenek a más országban élö baptistáktól. A baptisták elsörendü kötelességüknek tartják, hogy mind békeben, mind hábórú-ban hazájuk önzetlen múnkásai, fiai és katonái legyenek. A baptisták igyékeznek a Hazának a legjobbat adni: hivö lelkületet, szorgalmas kezüket, becsületes szivüket, es ha kell, a vérüket és az életuket!

A baptisták általában azokat az ünnepeket tartják, amelyeket a többi keresztyén felekezetek. Különös gondot forditanak az Ur napjára, a vasárnapra, amelyet igyékeznek lelkileg megünnepelni, aképpen, hogy délelütt, délútán résztvesznek az istentiszteleten. A baptisták arra oktatják hiveiket, hogy vasárnapon a feltétlen és a nemzet jóletéhez szükséges munkán és szolgalaton (pld. rendörségi, tüzoltó, közlekedési stb.) kívül lehetöleg csak lelkük erösitésével és Isten dicsöitésével foglalkozzanak.

A baptisták száma az egész világon kb. 31 milliora tehetö. (1997-ben kb.42 millio) Ebbe a számba csak a felnött, hitvalló tagokat soroljuk. Gyermekekkel és elvba-rátaival együtt a baptista család tagjainak száma eléri a 60-65 milliot (100 milliot 1997-ben). Ez a szám nem nagy szám, ha az egész világot nézzük, de van a szám mögött valami meglepö: a gyors növekedés. 1900-ban a baptista gyülekezeti tágok száma az egész világon 5,008.000 volt s 1925-ben közel 12 millio(* 1971-ben több mint 31 millio, 1997-ben kb. 42 millio). Ez a fejlödés nem természetes születés, hanem megtérések révén állt elö s a baptisták számának növekedése majdnem minden országban meg-elözi a lakosság számának természetes emelkedését, ami azt jelenti, hogy a baptista hitelvek terjednek.

II. Honnan ered a baptizmus?

A baptista vallás keletkezése nem füzödik reformátor, vagy más személy nevéhez. A kalvinisták Kalvinról és a luteránusok Lutherröl neveztetnek, mert a két felekezet hitélveit Kalvin és Luther fektette le. A baptista vallás- történelemben hiába keresünk emberi alapitókat. Történetükben találunk vértanukat, missziónáriusokat, akik egy-egy orszagban elkezdték a baptista missziómunkát. Honnan erednek hát a baptisták?

Ne tünjék szerénytelenségnek, ha azt mondjuk, mert mást nem mondhatunk, hogy a baptisták az Újszövetségben találjak eredetüket. Nem játszunk a szavakkal s nem akarjuk az a hitet kelteni, hogy a baptista vallásfelekezet az ujszöv-etségi idök óta töretlen vonalban élt egészen napjainkig, mégkevésbé ohajtjuk azt állitani , hogy a baptista egyháznak szerves és töretlen kapcsolata lenne az újszövetszegi gyülekezetekkel. De állitjuk,. hogy azokat az elveket, amelyeket hirdetünk, megtaláljuk az Újszövetségben s gyakorlatunk legközelebb áll az újszövetségi gyülekezetek gyakorlatához. Az egyhaztörténet igazolja, hogy azoknak a bibliai igazságoknak, amelyeket különösen mi baptisták hirdetünk, a keresztyénség 2000 éves élete alatt mindeg voltak hirdetöi. Mindeg volt egy-egy közösség, amely az általunk vallott bibliai igazságok valamelyiket tanitotta, gyakorolta és továbbadta. Ezek a közösségek eltüntek ugyan az idök süllyesztöjeben, de a tiszta bibliai elveket átvette mindig egy más közösseg s az elvek és igazságok megmaradtak. Ilyen formán a baptisták megtalálják azt a fonalat amely visszavezeti öket tanitásuk forrásáig, az újszövetségi idökig egészen az Úr Jézus Krisztusig.

1. Baptista hitelvek ôrzôi a reformáció elôtti századokban

Azok az igazságok, amelyeket a baptisták hirdetnek, u.m. a felnött hivök alámeritese, lelkiismereti és vallásszabadság, gyülekezeti egyszerüség, hitvallást alátámasztó szent élet sohasem tüntek el a keresztyénség 2000 éves történelme alatt. Örök érvényü igazságok ezek, amelyek tülélik a felekezetek s emberi feledékenység, vagy ellenkezés ellenére napfényre jönnek, hogy Isten munkájának pillérei lehessenek.

Az alámeritéssel való keresztelésben sokan baptista újitást látnak, pedig a rom. kat. egyház évszázadokon keresztül gyakorolta azt a módot. A hitvallómást tevö felnöttek - és csak ezek - keresztelését sokáig gyakorolták az öskeresztyén gyülekezetek. Amint a mindjóbban megerö-södö romai egyház eltért az újszövetségi alapokrol, és püspöki, liturgiás, hierarchikus egyházzá lett, azonnal keletkeztek kisebb közösségek, amelyek igyekeztek az eredeti alapon mozogni.

a.) Elsönek emlitjük ezek között a pauliciánusokat, akik Pál apostolrol nevezték magukat. A pauliciánusok visszavették eredetüket az elsö századba és igy állitásuk szerint, apostoli kapcsolatokkal rendelkeztek. Fökép-pen Örményországban terjeszkedtek s több mint 10 évszázadon keresztül léteztek - késöbb már Europában is. A pauliciánusokra sok rosszat fogtak rá elfogult kórtársak és tudatlan egyháztörténet iróok. Rájuk fogták, hogy manicheisták s ezzel rájuk sütötték, hogy tanitásukba pogány gondolatok kerültek.

Conybeare oxfordi egyetemi tánar volt az, aki 1893-ban hozzájútott Örményországban egy ösrégi pauliciánus könyvhöz, melynek a cime: " Az igazság kulcsa " . Ez a könyv határozottan felmenti a pauliciánusokat sok vad alol. Annyi bizonyos, hogy a pauliciánusok között baptista nézet uralkodott: elvetették a gyermekkeresztséget és alámeritéssel keresztelt-ek. Érdekes tudositást közöl Prof. Wellhausen " Mohamed élete " c. cikké-ben (Enc.Brit. XVI. 9. kiad. 571. lap)a Syria és Babylonia közötti sivatagon lako keresztyénekrül , akiket sabiánusoknak neveztek - és a keresztyének ösi formája szerint éltek. Sabian - arabul annyit jelent mint bemeritö, azaz baptista! Ezek a keresztyének is pauliciánusok voltak.

2. Az anabaptisták


***

A BIBLIAI KERESZTSÉG

A baptisták legjellegzetesebb elvüket a nevükben hordozzák. Nevüket nem maguk választották, hanem úgy kapták azoktól, akik a baptisták keresztelésének módjával nem értettek egyet. Elöször anabaptistáknak azaz újra vagy ismét-keresztelöknek nevezték öket. Az anabaptista elnevezés föleg azt a tényt hangsúlyozta ki, hogy azok, akiket ezzel a névvel illetnek, nem tekintették a csecsemö keresztelést bibliai parancsnak, következesképpen érvényesnek sem s azért késöbb tagjaikon a bibliaszerint helyes módon hajtották végre a szertartást. Az anabaptista elnevezés baptista nézöpontból helytelen, és pedig azért, mert a gyermeknek vízzel való meghintése nem bibliai keresztség és amikor alámerítenek, akkor nem az elözö bibliai alappal nem bíró szertartást ismétlik meg.

A baptisták jellegzetessége, ami a keresztséget illeti az, hogy a keresztelést az egész testnek a vízben való merítésével és csak azokon végzik, akik vallomásuk szerint megtértek, továbbá kijelentik, hogy hisznek az Úr Jézusban, mint Üdvözítöben, végül önmaguk kérik, hogy az alámerítésben részesüljenek. A baptista tétel tehát úgy hangzik, hogy a bibliai keresztséget csak alámerítéssel és csak felnött hívökön szabad végrehajtani.

A keresztségröl vallott baptista felfogás két dologban különbözik a gyermekkeresztelö (peadobaptista) felfogástól. Elöször a keresztelés módjában, másodszor a megkeresztelendö személyének megválasztásában. Mivel a vita két pont körül forog, azaz: 1. milyen a szertartás bibliai formája, 2. kik részesülhetnek benne, - célszerünek látjuk a kérdést e két föpont szerint tárgyalni.

1. MI A KERESZTELÉS BIBLIAI FORMÁJA?

A kérdésre való válaszolásnál tekintetbe vesszük 1. a keresztelést jelentö görög szó értelmét, 2. az újszövetségi gyakorlatot és 3. a végrehajtási forma jelentöségét.

1. A görög újszövetség a keresztelés megjelölésére minden esetben kivétel nélkül egy szót, illetve egy szótöböl származó szót használ. Ez a szó baptidzó = bemerítek, bemártok. Ebböl a szóból származnak a következö fönevek: baptiszmosz, baptiszma = bemerítés, bemártás és baptisztész = bemerítö. A baptiszmosz már kimondottan újszövetségi szó és ez a szó a "keresztelés" bibliai neve. A baptidzó ige a baptó gyakorító alakja. A szótárak mind azt mondják, hogy a baptidzó és a belöle képzett szavak elsösorban mártást, merítést jelentenek. Másodsorban jelenti a szó a mosást és tisztulást. Ha bemártom kezem a vízbe: megtisztul. Amikor az újszövetségben keresztelésröl van szó, akkor még véletlenül sem találunk más szót, mint: baptidzó-t, vagy ennek származékait. Pedig a görög nyelv gazdag, és van a mosásra niptó lüó, hrantidzó, kiöntésre ekheó külön szava, de ezeket a szavakat egyszer sem használja a keresztelés szertartásának jelölésére.

2. Amikor az alámérítés (keresztelés) újszövetségi gyakorlását vizsgáljuk, akkor minden körülmény alátámasztja azt a tényt, hogy az apostolok bemerítéssel kereszteltek. Vegyünk szemügyre egy néhány bibliai példát. (1) János vízben keresztel és nem vízzel. (Bár ez utóbbi kifejezés mellett is érthetö a bemerítés igazsága) " És megkeresztelkednek vala ö általa a Jordán vizében." (Máté 3;6) ... és megkeresztelkedének mindnyájan ö általa a Jordán vizében". (Márk.1:5) (2) János sok vízben keresztelt, mert az alámerítéshez legalább annyi víz kellett, amennyiben egy felnött embert úgy bele lehetett meríteni, hogy az egész testet elborítsa a víz. "János pedig szintén keresztel vala Énonban Sálemhez közel, mert ott sok volt a víz." (János ev. 3:23) (3) A keresztelendök lementek a vízbe,...." és leszállanak mindketten a vízbe, Filep és a komornyik; és megkeresztele öt." (Apcsel. 8:38.) A római katolikus dogmatika elismeri, hogy "kifejezetten megmerítéssel történt Kandaké királyné fötisztjének és Kornéliusznak keresztelése...." Így keresztelt Szent János a Jordánban, "sok vízben". Jézus Krisztus keresztsége is megmerítés volt.*

Ha az újszövetségi keresztelési mód vízzel való leöntés, vagy meghintés volt, akkor a fenti példák szerint szükségtelen volt Jánosnak olyan helyre mennie, ahol sok víz volt, hiszen a vízzel való meghintéshez a Jordán bármely részén találhatott volna elég vizet. De tudvalevö, hogy a Jordán nem mindenütt elég mély ahhoz, hogy felnött egyén könnyen alámeríthetö legyen benne. Keresztelö János sok embert merített alá, és csupán testi erö megkimélése céljából is keresnie kellett olyan helyet a Jordánban, ahol a víz a benne álló férfinek legalább derekáig ért. Érthetetlenek és hamis beállításúak azok a közkézen forgó képlenyomatok, amelyek az Úr Jézus megkeresztelését ábrázolják Jézus azokon a képeken vízben áll és János egy kehelyböl, vagy tenyeréböl önti a vizet az Úr fejére. Miért kellett ezért a müveletért a vízbe állni? Ugyanez a kérdés merül fel a szerecsen komornyik megkeresztelésénél. Miért kellett mindkettönek: Filepnek és a komornyiknak leszállnia a vízbe? Az olyan nagy útra indulónak, mint amilyenre az ethiopiai föúr vállalkozott, mégis csak lehetett ivóvize és valamilyen víztartó edénye, pohara, amellyel és amelynek tartalmából meg lehetett volna önteni a komornyikot az út bármely szakaszán. De ez nem volt elég, mindkettö leszállt a vízbe. Miért? Miért nem szállította le a komornyik a kocsisát, hogy hozzon vizet, vagy miért nem szállt le Filep egyedül? Ezek a kérdések fel sem merülhetnek akkor, ha a baptidzó-t mindenki úgy értené, ahogy az apostolok értették. Le kellett szállnia mindkettönek a vízbe, mert a komornyik megértette Filep igemagyarázatából, hogy be kell merítkeznie ha az Úr Jézus parancsának eleget akar tenni; Filep pedig nem meríthette be a komornyikot csak akkor, ha ö is bement a vízbe.

3. Még világosabban áll a baptidzó jelentése akkor, ha megtudjuk hogy az apostolok az alámerítésben (vízben való teljes alámerülés és vízböl való felmerülés) milyen jelképet láttak. Olvassuk el figyelmesen a következö idézeteket: Eltemettettünk azért Ö vele együtt a keresztség által a halálba; hogy miképpen feltámasztott Krisztus a halálból az Atyának dicsösége által, azonképpen mi is új életben járjunk. Mert ha az Ó halálának hasonlatossága szerint vele eggyé lettünk, bizonyára feltámadásáé szerint is azok leszünk." (Róm. 6:4,5) "Eltemetvén Ö vele együtt a keresztségben, akiben egyetemben fel is támasztottatok az Isten erejében vetett hit által, aki feltámasztá Öt a halálból." (Kolossé 2:12.)

Az alámerítés a fenti idézetek szerint a bünnek való meghalást és az új krisztusi életre való feltámadást jelképezi. A fenti bibliai helyeket vagy egyáltalán nem lehet megmagyarázni, vagy el kell fogadni, hogy az újszövetségi keresztelés alámerítés volt s akkor egyszerre minden magyarázat nélkül érthetövé válik a kép. A bemerülés, a víz-sírba való szállás azt jelenti, hogy a hívö minden szándéka és érzése szerint meghalt a bünnek, a régi életnek. A felmerülés azt jelenti, a lélek Krisztus által újjá lett és ezután új életben fog járni. Pontosan így tanítja ezt a római katolikus egyház is - amikor csak a Bibliára hivatkozik:" A vízben való megmerítés és a belöle való kiemelkedés hatásosan jelképezi a léleknek Krisztusban való halálát és feltámadását, illetve a régi embernek a levetését és az újnak felöltését." Nyilvánvaló, hogy a léleknek ezt a változást nem a víz, sem a szertartás, hanem a Krisztus hozza létre - az alámerítéstöl függetlenül. Az alámerítéssel a hívö mintegy illusztrálja, hogy a Krisztus mit tett vele.

Törvények magyarázásánál jogászok figyelembe szokták venni azt a szabályt, hogy a törvény szavait a rendes, szokásos, gyakorlati életben leggyakrabban elöforduló értelmük szerint kell venni. A baptidzó rendes szokásos jelentése bemártani, bemeríteni. Nevetséges ezt a szót "meghinteni", "leönteni" szavakkal fordítani. De nevetséges lenne az eredmény akkor, ha az újszövetségnek azokat a helyeit, ahol baptidzó, vagy annak származó szavai állnak - úgy magyaráznánk, hogy azok "leöntést, vízzel való meghintést" jelentenek. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a törvény szavait, mert akkor eltérünk a törvény szellemétöl. Nem magyarázhatjuk a törvényt - tudva – így is, úgy is mert akkor a törvény erejét vesszük el. Nem mondhatjuk tehát azt, hogy mindegy milyen módon végezzük a keresztelést, nem a víz stb. számít. Ha a törvény szava kifejez egy dolgot, akkor kizárja a másikat. Ha a baptidzó alámerítést jelent, akkor kizárja a meghintést.

Ismerjük az alámerítés elleni felhozott érveket és néhány sorban ezekre is kiterünk. Azt mondják, hogy pünkösd alkalmával nem lehetett egyszerre, vagy rövid idön belül 3000 embert bemeríteni, mert ahhoz nem volt elég víz és elég idö. Ezt csak az állíthatja, aki az alámerítés módját nem ismeri és végrehajtását még nem látta. Egy olyan tóban, mint Bethesda, vagy Siloám, nem háromezret, hanem többet is alá lehet egymás után meríteni, és ha egyszerre csak 11 apostol végezte a szertartást, akkor is néhány óra alatt elvégezhette. Az alámerítés nem fogyaszt nagymennyiségü vizet, csak annyit, amennyi a testre tapad és amennyit a ruha felvesz, s ha még feltesszük, hogy nem csak 11 apostol, hanem Krisztus többi tanitványa is részt vett az alámerítés munkájában, akkor teljesen fölöslegesnek tünik az az aggodalom, hogy nem volt elég idö az alámerítés elvégezésére.

Halljuk gyakran azt a megjegyzést, hogy a filippibeli börtönör megkeresztelése nem alámerítéssel történt, mivel a börtönben nem volt olyan vízmedence, amelyben felnötteket alámeríthettek volna. De ki állítja, hogy az alámerítés a börtön épületében, vagy a börtönör lakásában történt? A rövid bibliai leírás nem ad számot arról, hogy hol merítkezett be a börtönör, de ép azért, mert a baptidzó mindig bemerítkezést jelent, amikor az Úr Jézus keresztelése parancsának teljesítéséröl van szó, nincs kétség afelöl, hogy Pál és Sílás megtalálták azt a helyet, ahol az alámerítéshez szükséges vízmennyiség rendelkezésére állt. Túl kicsi ok lett volna az apostolok részére az az állítólagos vízhiány, ami miatt a vízleöntéssel keresztelök aggódnak, arra, hogy az Úr rendeletét máskép hajtsák végre, mint ahogy az Úrtól vették.

A baptisták megdönthetetlen ténynek veszik azt , hogy Keresztelö János s a tanitványok, az Úr Jézus idejében, és azután is bemerítéssel kereszteltek. Ilyen módon merítette be Keresztelö János az Úr Jézust is. A baptista felfogást vallják a keresztelés végrehajtási módjára nézve a görög keleti egyházhoz tartozók. Ök is bemerítéssel keresztelnek. Elismerik nem baptista hittudósok, hogy ebben a kérdésben a baptistáknak van igazuk, a keresztelés eredeti formája: alámerítés. A római katolikus egyház nyíltan tanítja, hogy az apostoli idöben alámerítéssel végezték a keresztelést s a késöbb gyakorlatba jött leöntés mellett évszázadokon keresztül gyakorolták a keresztelés eredeti formáját. Tanúskodnak erröl a katakombákban és az ösrégi katolikus templomokban található baptisteriumok, amelyekben tudvalevöleg olyan nagyok, hogy felnött embereket egészen alá lehetett meríteni bennük. A római katolikus egyház elismeri, hogy a szertartás bibliai formája az alámerítés, és a mai gyakorlatot azaz a vízzel való leöntést azzal magyarázza, hogy ezt a keresztelési módot a szent hagyományokból vette. Ha a hagyomány az ö részükre egyenértékü a Bibliával és a hagyomány szerint a vízzel való meghintés is érvényes keresztség, akkor az ö eljárásuk nem bibliai ugyan, de logikus. Nem értjuk azonban a protestánsokat, akik elvetik a hagyományokat - és mégis a hagyományokból származó mód szerint keresztelnek.

Nem alámerítö egyházhoz tartozó egyik-másik lelkész azzal védi a vízzel való leöntés gyakorlatát, hogy a Palesztinától északra fekvö országokban, hidegebb éghajlat alatt nem lehetne az alámeritési szertartást végrehajtani. Ez az érvelés elfelejti azt, hogy az eredeti bibliai szertartástól nem az északi országokban, hanem Palesztinában és Kis-Ázsiában tértek el elöször. Úgy érezzük, hogy a baptista álláspont tiszta és biblikus. A Biblia szerinti keresztelési forma az alámerítés, és mivel a Bibliát tartjuk egyedüli zsinórmértéknek a hit és krisztusi parancsolatok dolgában, sem elméletben, sem gyakorlatban nem óhajtunk a hagyományokra támaszkodni. Nincs rá sem okunk, sem jogunk, hogy a bibliai szertartás eredeti formájától eltérjünk. Igaz, hogy más az éghajlat nálunk, mint Palesztinában - azért alámeríteni mégis tudunk anélkül, hogy bárki egészségének ártanánk. Nem vagyunk újítók és szerénységgel állítjuk, hogy Krisztus rendelte szertartást igyekeztünk változtatás nélkül fenntartani s ezért a baptistákat nem illetheti vád.

II. KIT LEHET MEGKERESZTELNI?

A keresztség formájának tekintetében elég nagy az ür a bemerítök (baptisták) és a vízzel leöntök között, de szinte áthidalhatatlanul kiszélesedik a szakadék akkor, amikor arról van szó, hogy kiket keresztelhetünk meg a Biblia szerint: felnötteket, vagy csecsemöket? A baptisták felfogása az, amint már jeleztük, hogy a Biblia szerint csakis a megtért felnötteket (értelmes gyermekkortól) szabad alámeríteni (megkeresztelni).

A baptista álláspont meglehetösen kényelmes. Azt mondjuk, és velünk együtt mondja sok elfogulatlan nem baptista teológus, hogy az Újszövetségben nincs egyetlen hely amely kétséget kizáróan bizonyítaná, hogy az apostolok csecsemöket kereszteltek volna. Nem található továbbá a Szentírásban olyan félreérthetetlen parancs, hogy a csecsemöket, nehogy elkárhozzanak, meg kell keresztelni. Nyakatekert érvelés az amely azt mondja: "… soha az Úr Jézus nem mondott olyant, hogy a kisgyermekeket nem kell megkeresztelni." A mi egyszerü, és természetes észjárással egyezö kérdésünk az: Mondta-e az Úr Jézus, hogy a kisgyermekeket meg kell keresztelni?- Mert ha mondta, akkor mi is megtesszük! Vagy elkezdjük-e kutatni azt, hogy mi mindent nem mondott az Úr Jézus? Az elöbbi kijelentés mellett van a gyermekkeresztelöknek egy méltányosnak nem nevezhetö és a tudományosságtól kissé távolesö követelesük. Hivatkoznak arra, hogy az Újszövetség közlése szerint az apostolok egy néhány esetben a megtért családfö egész házanépét megkeresztelték s azt kivánják tölünk baptistáktól, hogy bizonyítsuk be, hogy azokban a családokban, az egész háznépben nem volt kisgyermek. Ezt a követelést azért tartjuk különösnek és nem egészen tudományosnak, mer mi sohasem állítottuk, hogy az emlitett helyeken nem voltak kisgyermekek. A gyermekkeresztelök állitják, hogy ott csecsemök is voltak: bizonyítsák Ök! Milyen tudományosság az, amely állít valamit és az ellenféltöl kívánja, hogy bizonyítsa az állítást? A "háznép" kérdésére különben kesöbb még rátérünk.

A baptista tanítás helyességére mutat az a figyelemre méltó tény, hogy gyakorlatunk bibliai voltának igazolására nem kell kitalálnunk semmi olyan elméletet, gyakorlatot, vagy érvet, aminek nyoma sincs a Bibliában. Gondolunk itt pl. a keresztszülöi intézményre; arra a tanitásra, hogy a gyermeket szükség esetén nem hívö és nem megkeresztelt egyén is megkeresztelheti; hogy az ösatyák már gyakorolták a gyermekkeresztséget; hogy Tertulliánus már a lll. században tiltazozott a gyermekkeresztség ellen, stb. Nem kell eröltetett magyarázatot adni a bibliai eseményeknek és leírásoknak; nem kell logikai és filozófiai érvekkel és eszközökkel addig csürni-csavarni a bibliai szavakat és történeteket, amíg úgy-ahogy tetszetössé válik a gyermekkeresztelés szertartása.

Ennek a kérdesnek, t.i., hogy kik keresztelhetök meg – a részletesebb tárgyalásánál bemutatjuk elsösorban azt, hogy a baptissták milyen bibliai helyekre hivatkozva vetik el a gyermekkeresztséget és gyakorolják a megtért felnöttek alámeritését; azután, másodsorban megtudjuk a baptista választ a gyermekkeresztelést követelö érvekre és a baptista tanitás és gyakorlat ellen felhozott ellenvetésekre.

1. A bibliai alámeritési történetek azt mutatják, hogy bizonyíthatóan csak felnöttek vettek részt az alámerítésben. Hogy gyermekeket is alámerítettek volna, az csupán feltevés, de nem bizonyítható. Nincs arra helyünk, hogy minden bibliai helyet, ahol alámerítésröl szó van, idézzünk s ezért csak a legismertebb keresztelési leírásokra mutatunk rá. Ha valaki úgy vélné, hogy szándékkal kihagytunk olyan bibliai helyet, amelyben meg van írva, hogy kisgyermekeket is kereszteltek, vegye elö az Újszövetséget és keresse meg. Könnyen ellenörizheti állításunk helyességét. Íme néhány bibliai idézet: "És megkeresztelkednek vala ö általa a Jordán vizében, vallást tévén az ö büneikröl". (Máté 3:6) Gyermekek nem tehettek vallást büneikröl. Ha megtehették, akkor már értelmes bünösök voltak. Ugyanezt a szöveget találjuk Márk 1. rész 5. versében is. "Aki hisz és megkeresztelkedik, idvezül; aki pedig nem hiszen, elkárhozik." (Márk. 16:16) "Monda azért a sokaságnak, amely kiméne hozzá, hogy általa megkereszteltessék..." (Lukács 3:7) "Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztusnak nevében..." (Ap.csel. 2:38.) Megtérésnek kell megelöznie az alámerítést. Kisgyermekeknek mondta ezt az apostol? " Akik azért örömest vevék az ö beszédét, megkeresztelkedének..." (Ap. csel. 2:41.) Kisgyermekek vették örömest Péter beszédét? "...megkeresztelkedének mind férfiak mind asszonyok". (Ap. csel. 8:12) Hol maradtak a gyermekek? "Vajon eltilthatja-é valaki a vizet, hogy ezek meg ne keresztelkedjenek, kik vették a Szent Lelket, miképpen mi is?" (Ap. csel. 10:47) "Mikor pedig megkeresztelkedék mind házanépével egybe, kére minket, mondván..." (Ap.csel. 16:15)".... és megkeresztelkedkedék ö és az övéi mindnyájan...és egész házanépével egybe örvendeze, hogy hitt az Istennek." (Ap.csel. 16:30-34.) "Krispus pedig, a zsinagógának feje hün az Úrban egész házanépével egybe; a Korithusbeliek közül is sokan hallván, hisznek vala és megkeresztelkednek vala." (Ap.csel 18:8.) "Mikor pedig ezt hallák, megkeresztelkedének az Úr Jézus nevére." (Ap.csel 19:5.) "Most annakokáért mit késedelmezel? Kelj fel és keresztelkedjél meg...." (Ap.csel. 22:16.)

Az idézett versek, - amelyek bár csak szemelvények, mégis a többi, keresztségröl szóló bibliaverseknek a lényegét képviselik - azt mutatják, hogy a bibliai alámerítések olyan cselekményekkel járnak együtt, amelyek csak értelmes, felnött egyénektöl várhatók. Egyetlen esetet sem találunk, amely azt sejtetné, hogy kisgyermeket vittek az alámerítésre, hogy siettek a kisgyermek alámerítésével, nehogy "megkereszteletlenül" haljon meg és elkárhozzék, továbbá még csak nyomát sem találjuk annak a Szentírásban, hogy amit a kisgyermek nem képes megtenni, azt helyette, vagy érette más (pl. keresztszülö) megteheti.

Figyeljük meg, hogy az újszövetségi alámerítési történetekben az alámerítendö egyénektöl mindig követeltek valamit az apostolok: hitet, "aki hiszen", megtérést: "térjetek meg", Isten beszédének örömmel való elfogadását: "akik vették a Szent Lelket". Az alámerítések leírásánál találunk olyan kifejezéseket, amelyek csak felnöttekre vonatkoznak: pl. "a sokaság kiméne hozzá" - "mind férfiak, mind asszonyok". - "Mit késedelmezel? Kelj fel....." Ezek a mondások azt éreztetik, hogy az apostolok nem is gondoltak arra, hogy a kisgyermekeket is meg kellene keresztelni.

A baptista felfogas igazolását látjuk a római katolikus magyarázatban. Schütz A. Dogmatikájában a ll. kötet 426. lapján a gyermekkeresztség bizonyítását e szavakkal kezdi: " A Szentírás kifejezetten nem tanítja tételünket, de burkoltan tartalmazza". Néhány sorral feljebb pedig megállapítja, hogy "Luther a hagyomány nyomása alatt megtartotta a gyermekkeresztelést." A katolikus teológusok annyiban helyesebben magyarázzák a Szentírást a protestáns paedobaptistáknál, amennyiben kifejezett parancsot, vagy tanítást nem keresnek a gyermekkeresztelésre, hanem már eleve burkoltnak elismert tanításból következtetik, föleg a hagyományok segítségével, ennek a szertartásnak a szükségességét.

Következetlen dolog-e a baptisták részéröl, és az Írás félremagyarázása-é, ha, minthogy a Bibliában egyetlen kétségtelenül bizonyítható eset sincs, ami a gyermekkeresztelést igazolná, és minden keresztelési leírás azt igazolja, hogy felnöttek vettek részt az alámerítésben, nem azt fogadják el, ami nem bizonyítható az Írásból, hanem azt, ami világos, természetes és minden esetben igazolható? Meggyözödésünk, hogy alámerítési gyakorlatunkban semmi esetre sem tértünk el az újszövetségi eljárásoktól. De ha közelebb álllunk az újszövetségi gyakorlathoz mint mások, akkor mi nem vagyunk újítók és nem vagyunk tévelygök. Nem hisszük, hogy beleéltük volna magunkat a tévedésbe s nem érezzük, hogy lepel borult volna szívünkre es nem gondoljuk, hogy buzgóságunk "nem megismerés szerint való" - amint ezt egy kálvinista lelkipásztor írja rólunk.**

2. Melyek a paedobaptisták (gyermekkeresztelök) érvei és ellenvetései a felnöttek keresztségével szemben?

(1.) Az Újszövetségben található néhány keresztelési történet, amely szerint az apostolok egész "háznépet" kereszteltek meg. Ilyen történetek a következök: (a) Kornélius megkeresztelése (Ap.csel. 11:14) (b) a filippi börtönör megtérése (Ap. csel. 16: 31-34.) (c) Lidia (Ap. csel. 16:15.) és (d) Stefana megkeresztelése (1.Kor. 1:16.) A gyermekkeresztelés mellett szóló legsúlyosabb érvként hozzák fel a paedobaptisták a fenti példákat. Pedig ezekböl még sok jóakarattal sem lehet azt kivenni, hogy ott kisgyermekeket kereszteltek volna. Vizsgáljuk csak meg az eseteket:

Kornélius megtérésénél sem találjuk azt feljegyezve, hogy megkeresztelkedék egész házanépével egybe. Csupán azt olvassuk, hogy Péter szólta nekik azokat az igéket, amelyek által megtartatik ö és egész házanépe. Kérdés már most az, hogy Péter igéi által a kisgyermekek is megtartattak? Mert ez a történet nem mondja sehol sem, hogy "mindnyájan" megkeresztelekedtek. Itt az igéröl van szó és annak megtartó erejéröl, de nem a keresztség üdvözítö hatásáról, és még célzás sincs a gyermekkeresztségre. A filippi börtönör megtérésének leírásában szóról-szóra ez áll: "....és megkeresztelkedék ö és az övéi mindnyájan." Ha az "oikos" "oikosz" - "háznép" szó minden esetben kisgyermeket, csecsemöt is jelent - nem csak jelenthet, - akkor a történet alapján a következö érdekes következtetésre kell jutnunk: (a) Az Ap. csel. 16. r. 31 verse azt mondja: ha hiszel az Úr Jézusban, üdvözülsz mind te, mind a te házad népe. Ha tehát a ház ura hisz, akkor arra a hitre üdvözül az egész háznép! (b) A 32. v. szerint az apostolok hirdették néki és mindazoknak akik az ö házában valának, az Isten igéjét. Pál a háromnapos, vagy nyolcnapos csecsemönek is prédikált a fenti sorok szerint! (c) A 34. vers szerint a börtönör egész házanépével egyben örvendeze, hogy hitt az Istennek. "Az egy éves kisgyermek is örült, hogy hitt az Istennek! " (d) A 33. vers szerint megkeresztelkedék azonnal, ö és az övéi mindnyájan. Megkeresztelkedett (megkereszteltette magát) a hathónapos kisbaba. Kell ahhoz valami különösen éles logika és nagy bölcsesség, hogy megállapíthassuk, hogyha a "háznép", az "oikosz"-beliek hittek, örültek, hallgatták Isten szavát, akkor akik ezt tették, már nem lehettek pár napos, vagy pár hónapos gyermekek? Ha felteszik a gyermekkeresztelök, hogy ott kisgyermekek voltak, és azokat is megkeresztelték az apostolok, akkor vagymenjenek tovább saját vonalvezetésük szerint, és mondják azt is, hogy a kisgyermekek hittek, örültek Isten szavának, - vagy pedig erre az esetre, mint a gyermekkeresztség csalhatatlan bizonyítékára ne hivatkozzanak.

Lidia és Stefanas történeténél semmi külsö körülményre nem támaszkodhatunk annak megállapításánál, hogy voltak-e ott gyermekek, vagy nem. De ha a Biblia általános tanításával szemben azt állítják, hogy ott gyermekeket is kereszteltek, bizonyítsák ezt azok, akik állítják. A gyermekkeresztelöknél is csak feltevés az, hogy ott gyermekek voltak s szeretnék, ha az ö feltevésüket mi, baptisták, igazolnánk. Nem óhajtjuk tagadni, hogy az említett otthonokban lehettek kisgyermekek. De a filippi börtönör megtérésének körülményeiböl világosan látjuk, hogy amikor keresztelésröl van szó, akkor a "háznép" nem jelenti a csecsemöket is, hanem a házhoz, családhoz tartozó felnött egyéneket, szolgákat s ezek közül is csak azokat, akik hittek és az Isten beszédét örömmel fogadták. Akik elfogulatlanul olvassa a filippi börtönör megkeresztelésének történetét, az a baptistáknak ad igazat.

(2) Nagyon szeretik a gyermkekkeresztelök a keresztséget a körülmetéléssel egybekapcsolni, azt állítván, hogy a keresztség az u.n. kegyelmi szövetség jele és pecsétje. És mivel a zsidók a nyolcnapos gyermeket körülmetélték, nekünk is meg kell keresztelnünk a gyermeket, mielött elérné a nyolcnapos korát. Az az újszövetségi hely amelyre hivatkoznak, a következöképpen szól: "Akiben körül is metéltettetek kéz nélkül való körülmetéléssel, levetkezvén az érzéki bünök testét a Krisztus körülmetélésében." (Kolossé 2:11)

Nem lehet tagadni, hogy az apostol ebben a versben a keresztséget kapcsolatba hozta a körülmetéléssel: hogy a kapcsolat csak felszines, az is bizonyos. Tudni kell azt, hogy Pál apostol igen súlyos harcot vívott a zsidóskodó keresztyénekkel, akik azt tanították, hogy egy pogány csak úgy lehet keresztyénné, ha elöbb zsidó lesz, körülmetélkedik, megtartja a szombatot, a törvényt és óvakodik a disznóhús evéstöl és Mózes által tiltott egyéb eledel fogyasztásától. (Ap. csel. 15:1, 5.) Az apostol észrevette a veszélyt, amely a keresztyénséget egy zsidó szektává alacsonyította volna s minden erejével ellene állt a zsidóskodó törekvésnek. Meg kellett nyugtatnia a jámbor, Krisztusban hívö zsidókat és meg kellett nyugtatni a megtért pogányokat. Volt olyan zsidóból lett keresztyén, aki lenézte a pogányságból származó keresztyént és volt olyan pogányságból megtért keresztyén, akik ellentétes vélemény hallása után nem tudta, hogy tényleg elégséges-e az üdvösséghez az, ha Krisztust elfogadja, de nem lesz zsidó. Érezhetö a megnevezett versböl, hogy Pál apostol nem arra igyekszik, hogy a keresztséget összekösse a körülmetéléssel, hanem arra, hogy megmagyarázza a nyugtalankodó kolossébeli atyafiaknak: ne aggódjatok üdvösségetek felöl, mert a körülmetélés a keresztyénnek már nem hiányzik! Vagy ha úgy akarjátok, van nektek más, jobb körülmetélésetek. Krisztuséi lettetek, aáamerítkeztetek s ez szükségtelenné teszi az ószövetségi szertartást.

De mit szólnak a gyermekkeresztelök ennek a versnek a végén írt kifejezéshez: "....levetkezvén az érzéki bünök testét a Krisztus körülmetélésében." Krisztus körülmetélése - a büntöl való megszabadulás, az érzéki "bünök" testének levetése a kisgyermekekre vonatkozik? Vagy eredendö bünre? A tapasztalás azt bizonyítja, hogy aki megtért, az levetette az érzéki bünök testét, de aki csak a keresztségben részesült és meg nem tért, annak életében nem látszik meg a keresztvíz hatása. Ez a vers nem vonatkozik tehát az eredendö bünre sem. Felnöttekröl van ebben a versben szó, és a vers értelme ellene szól a gyermekkeresztségnek, éppúgy mint annak, hogy a keresztség szoros belsö kapcsolatba van a körülmetéléssel.

A gyermekkeresztelöknek szükségük volt ennek a versnek az eröszakos magyarázatára, mert ha a Szentírásban nincs egyenes parancs, vagy kétségtelen bizonyíték a gyermekek megkeresztelésére, akkor az érveket onnan és úgy kell megszerezni, ahonnan és ahogyan lehet. A baptisták nem fogadhatják el a gyermekkeresztelést azon a címen, hogy a körülmetélkedés egyrészt túl szük - amennyiben csak férfiak részesülnek benne - , másrészt túl bö, mert végrehajtása a szolgákon és a jövevényeken is kötelezö volt. De ha már mindenáron párhuzamot keresünk, és azt mondjuk, hogy mindkét szertartás a szövetség jele, akkor a párhuzam a következö: A körülmetélés testi születés után testi szertartás, az alámerítés lelki születés után - lelki jelentöségü szertartás. Ahogyan meg kellett születnie a zsidó gyermeknek testileg, éppúgy meg kell születnie lelkileg az embernek, hogy az alámerítés, az újabb szövetség pecsétje, ráüthetö legyen. A lelki újjászületésen, vagy megtérésen pedig nem a csecsemök mennek át, hanem a felnöttek.

A gyermekkeresztséget a körülmetéléssel különösen Kálvin kapcsolta össze. Éppen ezért kálvinista könyvekben olvasunk erröl az érvelésröl legtöbbet. De egy kálvinista dogmatikában sem találunk választ arra, hogy miért metéltette körül Pál Timótheust, akit az Írás tanítványnak nevez s akiröl a listrai és a derbei keresztyén atyafiak jó bizonyságot tettek? Timótheust bizonyára már azelött megkeresztelték, mielött Pál magával akarta vinni. Ha " a keresztség a körülmetélés helyébe lépett" , miért kellett körülmetélni Timótheust, a keresztyént? Nem volt ez egy bizonyos tekintetben ana-circumcisio? Nagyon jól tudjuk: a zsidókért metéltette körül Timótheust, továbbá azt is tudjuk, hogy csak azért tette meg ezt Pál, mert nem látott semmi belsö kapcsolatot a keresztség és a circumcisio között.

(3) A körülmetélésre való hivatkozás mellett igen sokszor halljuk a gyermekkeresztelés érveként az Úr Jézus mondását: "Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket és ne tiltsátok el öket; mert ilyeneké az Istennek országa." (Márk 10:14.) Söt nemcsak az igére való hivatkozást halljuk, hanem a szemrehányást is, hogy mi baptisták kegyetlenek vagyunk, mert amikor nem kereszteljük meg gyermekeinket, akkor visszatartjuk öket az Úr Jézustól. A szemrehányásra szeretettel azt válaszoljuk, hogy mi igenis visszük a mi gyermekeinket az Úr Jézushoz. Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz: ma is lehet hozzá vinni a gyermeket és ma is megáldja Ö a kicsinyeket. Vagy amikor a baptista hívö naponként imába hittel az Úr Jézus kezébe ajánlja megkereszteletlen gyermekeit és naponta olvassa velük a Szentírást, akkor kegyetlenebb ö, mint az, aki megkeresztelteti ugyan gyermekeit, de már eleve - az egyház által bevezetett szokásból - másra, a keresztszülökre bízza hitbeli gondozásukat, ö maga pedig káromolja az Istent és hitetlenkedik s gyermekeit élete rossz peldájával hitetlenségre neveli? Kegyetlenek voltak azok a zsidó anyák is, akik az Úr Jézushoz vitték kereszteletlen gyermekeiket?

Legyen szabad azonban megkérdezni a következöket az említett igék alapján:

(a) Keresztelésre vitték-e az anyák a kisgyermekeket Jézushoz? (b) Tegyük fel, hogy nem tudták azok a zsidó anyák, hogy meg is kell keresztelni a gyermekeket: figyelmeztette-e öket az Úr Jézus a keresztség fontosságára, és intézkedett-e, hogy azonnal kereszteljék meg a gyermekeket? (c) Ha a keresztelésre nem gondolunk, amikor arról van szó, hogy "engedjétek hozzám jönni a gyermekeket", - az apostolok is bizonyára csak erre gondoltak: miért akadályozták mégis az anyákat, hogy Jézushoz vigyék a kicsinyeket? Nem voltak az apostolok meg a baptistáknál is kegyetlenebbek? (d) Megkeresztelte-é, vagy megkereszteltette-é az Úr Jézus a kicsinyeket a szóban levö bibliai történet szerint? Vagy mondhatjuk-e azt, hogy azért nem kereszteltette meg a kicsinyeket, mert azok még nem keresztyén szülök gyermekei voltak, holott Jézus szavai szerint egészen alkalmasak lettek volna a keresztségre, mert olyanoké az Isten országa? (e) Nem történt-e mulasztás az Úr Jézus, vagy az apostolok részéröl, hogy sem itt (pedig jó alkalom lett volna), sem másutt nem jelentették ki határozottan, hogy a gyermekeket meg kell keresztelni, mert ha kereszteletlenül maradnak és netalán meghalnak, elkárhoznak? Az üdvösség dolgában a Szentírás t.i. igen határozott kijelentéseket tesz, pl.: Higyj az Úr Jézus Krisztusban és üdvözülsz", "Aki hiszen és megkeresztelkedik, idvezül; aki nem hiszen elkárhozik." (f) Van-e ebben a történetben még burkoltan is szó a keresztelésröl?

A kisgyermekek megáldásának ezt a kedves történetét úgy kell venni szószerint, ahogy írva találjuk. Jézus ölébe vette a gyermekeket és "kezét rájuk vetvén, megáldá öket". Így vesszük és így is hisszük mi baptisták. Ha Jézus megáldja gyermekeinket, mi ezt többre becsüljük, mitha egy - a Szentírásban meg nem található - szertartásnak vetjük öket alá. Szalmacséplésnek tünik a gyermekkeresztség egyik védöjének fölényes kijelentése: " Vitatkozzanak, akik akarnak, hogy mi nagyobb: Jézus nevében megkeresztelni, vagy Jézus keblére ölelve Ö általa megáldatni". Nem vitázunk, egyetértünk: nagyobb Jézus keblére ölelve megáldatni. Hasonló okfejtéssel használja a gyermekek megáldásának történetét egy másik kálvinista egyházi férfiú: " De kötelez a kisgyermekek megkeresztelésére az a tény is, hogy Krisztus maga is példát adott, amikor magához hívta és megáldotta a gyermekeket. Vagy talán az anabaptista vezetök által végrehajtott vízbemártás több, mint Krisztus áldása, amelyben a gyermekeket részesítette? Vajon ez az áldás nem lehet legalább is egyenlö értékü a kereszteléssel? Könnyü kérdések, amelyekre könnyü felelni". Erre megint azt kell mondanunk, amit az elöbbi idézetre mondtunk: Krisztus áldása több, mint a keresztség, de miért nem elégszenek meg a gyermekkeresztelök az áldással, és miért keresztelik meg a gyermekeket? Vagy talán mindenáron azt akarják elhitetni, hogy a keresztségben engedjük Krisztushoz a gyermeket?

Ezzel az okfejtéssel azt is lehetne mondani, hogy Krisztus példát adott a borivásra, mert Kánába borrá változtatta a vizet. Söt tovább is lehetne menni a paedobaptista logika útjain, és azt mondani, hogy példája parancs, mert máskülönben bizonyára nem teremtett volna csodálatos módon bort. Hála Istennek, nekünk ilyen logikára nincs szükségünk.

Egy evangélikus hitoktató attól félt, hogy a "gyermekkeresztelés megszüntetése veszélyeztetné annak (az egyháznak) folytonosságát". Ugyanaz az író ugyanazon a lapon nemcsak az egyházat félti, hanem a gyermekeket is, mert a baptisták "álokoskodásukban" öket a keresztségtöl megfosztják. "Tegyük fel, - írja tovább, - hogy a gyermek korán s megkeresztelés nélkül hal el, mi lesz akkor? Elzárják a gyermek útját a mennyek országától". Hozzá teszi még a nevezett író: " Ó milyen számadásra fognak tehát ébredni azok a betürágó baptisták!" Ezekröl a kicsinyekröl egy másik gyermekkeresztelö azt mondja: "Jézus szerint tehát a kicsinyek alkalmasabbak a mennyek országára, mint a felnöttek." Az egyik gyermekteológus félti a kicsinyeket az elkárhozástól, ha kereszteletlenül halnak meg, a másik bizonyítja, hogy a kisgyermekek alkalmasabbak a mennyek országára (kereszteletlenül is), mint a felnöttek, ezért tehát megkeresztelhetök. Mi pedig megkerdezzük: tényleg elkárhoznak-e azok a megkereszteletlen gyermekek, akikre az Úr azt mondja: Ilyeneké a mennyek országa"?

(4) A következö argumentum a gyermekkeresztelés mellett az az állítás, hogy az Isten a "kegyelmi szövetségébe nemcsak a hivöket, a felnötteket vette fel, hanem azok gyermekeit, természetes utódait is". A kegyelmi szövetség tana, ha Biblia nélkül elemezzük, sok támasztékot nyújt a gyermekkeresztelés mellé, de ha azokat a tényeket vizsgáljuk, amelyekre ez a tanítás hivatkozik, annak igazolásául, hogy a gyermekeket meg kell keresztelni, akkor megint azt találjuk, hogy eröltetett magyarázási módhoz kell folyamodniok azoknak, akik ezekböl az igékböl a gyermekkeresztelés szükségességét akarják bizonyítani. Vizsgáljuk meg a leggyakrabban hangoztatott igét, amelyben azt olvassuk, hogy a gyermek szent, tehát megkeresztelhetö. Az ige így hangzik: "Mert meg van szentelve a hitetlen férj az ö feleségében és meg van szentelve a hitetlen asszony az ö férjében, mert különben a ti gyermekeitek tisztátalanok volnának, most pedig szentek. (Kor. I. 7:14)

Ha a szent szó alatt azt értjük, amit a paedobaptisták, akkor az alábbi következtetésekre gondolhatunk: (a) A hívö szülö gyermekei - még akkor is, ha csak az egyik szülö hívö - szentek, tehát nem kárhozhatnak el keresztség nélkül, mert hogyan kárhozhat el egy szent akit a Szentírás mond annak. (b) Ha az a kifejezés: "meg van szentelve" azt jelenti, hogy a hitetlen házasfél a hivökre való tekintettel automatikusan szentté válik, akkor ez a hitetlen fél is üdvözül. (c) Ha továbbá a gyermeket meg lehet, vagy meg kell keresztelni, mert szent, akkor a hitetlen házastársat is meg lehet, vagy meg kell keresztelni, mert az is szent.

Ezeknek a gondolatoknak a felvetésével azt akartuk elérni, hogy rátereljük a figyelmet a "szent" szó helyes értelmére, és az idézet helyén való jelentésére. Bizonyos, hogy a szent szó itt nem azt jelenti, hogy a hívö férjre való tekintettel Isten üdvözültnek tekinti a hitetlen feleséget. Nem következik be az az eset sem, hogy a gyermekek üdvösséget nyernek a szülök hitének következtében. De bizonyos az is, hogy ennek a bibliai versnek nem lehet kettös magyarázatot adni, mondván, hogy mást jelent a hitetlen házastárs szentsége, és mást a gyermek szentsége. A szentség szó itt azt jelenti, hogy Isten azt a vegyes (hivö-hitetlen) házasságot is szentnek tekinti, amelyben valamikor mindkét fél hitetlen volt, de késöbb az egyik fél megtért. Mert, ha Isten nem tekintene szentnek azt a házasságot, amelyben csak az egyik fél lett krisztusivá, akkor az az együttélés nem lenne házasság, hanem ágyasság, a gyermekek pedig fattyak. A Kor. I. lev. 7:12, 13-ban tehát közvetlen a fentemlített vers elött, megtaláljuk a 14. vers kulcsát is: "Egyebeknek pedig én mondom nem az Úr: ha valamely atyafinak hitetlen felesége van, s az vele akar lakni, el ne bocsássa azt. És amely asszonynak hitetlen férje van, és az vele akar lakni, el ne bocsássa azt, mert meg van szentelve." Kitünik ebböl a versböl, hogy az elsö keresztyén családokban különösen azokban, amelyekben vagy a férj, vagy a feleség pogány maradt, aggodalmak keletkeztek, vajon érvényes és szent-e az ilyen házasság? Akadhatott olyan házastárs, aki buzgó keresztyénségében el akarta hagyni pogány élettársát. Az apostol el akarta fojtani csírájában ezt a helytelen gyakorlatot, ezért mondja, hogy a házasság így is szent.

Hol van itt a bizonyíték, vagy a parancs arra, hogy a gyermeket meg kell keresztelni? Helyesen állapítja meg a felnött hívö keresztség mellett viaskodó lelkész, hogy a "Kor. I. 7:14 éppen a gyermekkeresztség ellen bizonyít, mert ha a gyermekek meg lettek volna keresztelve, akkor szentségüket nem a szülök hitéböl kapták volna, hanem a keresztségböl".

(5) Látjuk tehát, hogy a gyermekkeresztelés hívei megkisérelnek minden érvet felkutatni, hogy igazolják azt, amiröl a Bibliában nincsen szé és amire nincsen parancs. De mivel legjobb védekezés a támadás, nem hagyják kihasználatlanul ez utóbbi lehetöséget sem. Támadásba mennek át s kétségbe akarják vonni azt, amiröl a Szentírás igenis határozottan és nyíltan beszél, azaz hogy az Újszövetség a megtérést az alámerítést feltételévé teszi. A megtéréssel egy fogalomnak vesszük az alámerítés szempontjából a Krisztusban való hitet, mert aki hisz, az megtér. Így ha azt olvassuk, hogy térjetek meg, vagy higgyetek, az a szertartásban való részesülhetés tekintetében egyet jelent. Tanítja-e a Szentírás, hogy az alámerítést hitnek, illetve megtérésnek kell megelöznie? Lássuk a következö igéket: "Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztus nevében" (Ap.csel. 2:38) "Mikor pedig menének az úton, jutának egy vízhez; és monda a komornyik: Ímhol a víz; mi gátol, hogy megkeresztelkedjem? Filep pedig monda: Ha teljes szívböl hiszel, meglehet. Az pedig monda: Hiszem, hogy a Jézus Krisztus az Isten fia." (Ap.Csel. 8:36,37) "És megkeresztelkednek vala ö általa a Jordán vizében, vallást tévén az ö büneikröl. Mikor pedig látta, hogy a farizeusok közül sokan mennek öhozzá, hogy megkeresztelkedjenek, monda nékik: Mérges kígyóknak fajzatai!... Teremjetek hát megtéréshez illö gyümölcsöket." (Máté 3:6-8) Ez utóbbi idézet értelme az, hogy János nem keresztelte meg azokat akiknél nem látta a megtérés gyümölcseit. Ezeken a verseken mi nem óhajtunk változtatni - úgy vesszük azokat, ahogy vannak és mindenki láthatja, aki akarja, hogy a megtérésnek és alámerítésnek van köze egymáshoz, nyilvánvalóan olyképpen, hogy az újjászületés megelözi a keresztséget. Sietünk azonban megjegyezni minden ellenkezö állítással szemben, hogy a baptisták nem tartják az alámerítést üdvözítö szertartásnak. Ha valamelyik baptista tudatlanságbol az állítaná, hogy a keresztség üdvözít, az egy kivételes esetnek tekintendö, amely ellen a baptisták 99%-a tiltakozik. Ilyen magyarázatot tájékozatlan és a baptista teológiában járatlan egyének adnak, amire kár lenne a gyermekkeresztelöknek hivatkozniok. Bizonyítja a baptisták felfogását - hogy t.i. a keresztség nem üdvözítö szertartás - az a kifogásolt eljárásuk, hogy a gyermeket nem keresztelik meg. Viszont, aki fél, hogy a gyermek keresztség nélkül elkárhozik, - ugyannyira, hogy szükség esetén a halálos beteg gyermeket "laikus nök, söt kereszteletlenek", tehát hitetlenek, pogányok, zsidók által is megkeresztelhetönek mondja, az állítja azt, hogy a keresztelés üdvözítö szertartás.

Visszatérve az említett támadásra, meg kell említenünk, hogy vannak gyermekkeresztelök, akik azt állítják, hogy a megtérés nem lehet alapja a keresztségnek, és ezzel az állításukkal akarják elfogadtatni azt, hogy a gyermekkeresztelés helyes. Mivel azt már bajos volna bizonyítani, hogy a kisgyermek megtérhet, inkább a megtérés szükségességét tagadják. Nézzük csak mit mondanak: ".... a gordiusi csomót a gyermekkeresztség elvetésével sem oldották meg a baptisták. Addig nem keresztelnek, míg nincs biztositékuk afelöl, hogy újjászületett valaki. De épp oly kevésbé bizonyosodhatunk meg a felnöttek újjászülettségéröl, mint akár a gyermekéröl. Senkit sem keresztelhet meg a baptista prédikátor azon az alapon, hogy újjászületett, mert csak arra támaszkodhat, hogy az illetö újjászületnek mondja magát. És hányan tévednek ebben!... Ehhez járul még az, hogy a hitvallás utáni keresztelés semmi gyakorlati értékkel nem bír.....Mint mindig, úgy itt is abban téved ez a felfogás, hogy a keresztség objektív alapja helyébe szubjektívet akarnak csúsztatni." Ha nem látnok nyomtatásban, akkor hitetlennek tünnék, hogy az a teológus, aki a fentiekben a hitvallástételt értéktelennek minösíti, ugyanabban a könyvben - amiböl idéztünk - három lappal elöbb ezt írja: " A kereszteléshez nemcsak pénz kell, hanem valami más, valami nagyobb: hitvallástétel..." Hát megiscsak kell hitvallomás, de úgy látszik, hogy ez csak akkor jó, ha a megkeresztelendö helyett valaki más mondja. Az ilyen hitvallomás után történt keresztelésnek már van gyakorlati értéke?

Ha a szülö sem szóban, sem cselekedetben nem hitvalló, akkor a gyermekeit sem lehet megkeresztelni. Így mondja ezt Heyns: " Innen van az, hogy az egyház nem engedheti meg, hogy megkereszteltessenek olyan szülök gyermekei, akik meg nem hitvalló tagok." Ha a baptisták az Ige alapján követelik a hitvallomást a felnött alámerítendötöl, az nem jó, de ha a gyermekkeresztelök követelik a hitvallomást a gyermek helyett a szülöktöl, az jó?

Volt egy Filep nevü evangélista, aki az Ap.csel. 8 részében található történet szerint megkeresztelt egy szerecsen föurat, Kandakénak, a szerecsen királyasszonyának hatalmas komornyikját. Milyen alapon, mire keresztelte meg Filep ezt a pogányt? Arra, amit a komornyik mondott! Hogy bizonyosodott meg Filep arról, hogy amit a komornyik mondott az igaz? Elégnek találta-e Filep azt, hogy a komornyik újjászületnek mondja magát? Szubjektív, vagy objektív alapot talált Filep a komornyik vallomásában a keresztségre?

Mire keresztelte meg Pál es Sílás a filippibeli börtönört? Hol van az objektív alap? Honnan tudta Pál, hogy megtért a börtönör? Filep, Pál és Sílás eljárása bizonyára nem illeszthetö be a Heyns hittudós rendszerébe - vagy hát megiscsak azt kell hinnünk, hogy a megkeresztelés nem függ össze hittel, hitvallomásssal, megtéréssel, újjászületéssel? – Nem követhetjük a paedobaptisták az ö következetlen magyarázataikban. Mi nem tehetünk mást, csak azt, amit Keresztelö János, Pál, Sílás, Filep és Péter, valamint a többi apostol tett: elfogadjuk a hitvallomást. Hisz az illetö, megtarttatik és a keresztség rajta Krisztus pecsétje; ha pedig nem hisz, a keresztség szertartása semmit nem ér részére. Az alámerítésben részesülö vallomásának öszinteségéért nem lehet felelös a baptista prédikátor.

A Bibliának az a tanítása, hogy a keresztséget meg kell elöznie a hitnek – és ennek következtében a megtérésnek és újjászületésnek – annyira nyilvánvaló és félremagyarázhatatlan, hogy ennek a tanításnak az igazságától nem tudnak megszabadulni a gyermekkeresztelök. A baj nem is az, hogy ezt az igazságot már nem tudják összhangba hozni ezzel az igazsággal. A hitet, megtérést, újjászületést, amint ezt már kifejtettük, úgy értjük, hogy ezért az alámerítendö lélek felelös, és a már említett újszövetségi gyakorlat szerint a hitvallomás az alámerítés végrehajtását megengedhetövé teszi.

Gyermekkeresztelö egyházak teológiai könyvei és dogmatikai (tehát nem laikusok felfogásai és magyarázatai) a bizonyíték arra, hogy ennek a kérdésnek tisztázásánal zavarok vannak. A hitet tehát nem lehet kihagyni, meg kell magyarázni, hogy a gyermek ( még a néhány napos is) tud hinni! Meg is követeli a hitet az egyik evangélikus dogmatika: "Ami már a gyermekkeresztelést illeti, minthogy a szentségek hit nélkïl nem használnak, a gyermeknél is követelni kell s lehet is, mert semmiképpen sem engedhetö meg, hogy a megkeresztelendö gyermek akár hit nélkül való legyen, akár idegen hit alapján kereszteltessék meg."

Hat sorral lejjebb ugyanaz az szerzö azt írja: " A gyermek tehát megkereszteltetnek, nem mivel hisznek, de hogy higyjenek", - Hogy ez a néhány soron belül találhato fejtetöre állított gondolkodás tudományos szinezetü legyen, latinul is hozzáteszi az író: "non quia credunt sed ut credant".

Rámutathatunk a gyermekkeresztelés védelmének logikátlanságára az imént idézett szerzö egy másik mondatával. "Minthogy pedig a keresztség hatásának alapja az Ige s feltétele a hit, csakis élö (?) embert szabad megkeresztelni". A baptisták logikája szerint ezt a mondatot így kellett volna megírni: " Minthogy pedig a keresztség hatásának alapja az Ige s feltétele a hit, csakis hívö embert szabad megkeresztelni!" Az olvasóra bízzuk, döntse el, melyik gyakorlat helyesebb. Azt azonban megkérdezzük azoktól, akik a Masznyik dogmatikájában hisznek, hogy miként lehetne összeegyesztetni észtorna-mutatványok nélkül azt a két állítást, hogy a keresztség feltétele a hit, és a gyermekek megkereszteltetnek, hogy higgyenek?

Megköveteli a hitet a kálvinista dogmatika is – de a szülöktöl, amint ezt már néhány lappal elöbb idézetekkel bizonyítottuk. A szülöktöl azután annyira követeli a hitet, hogy a hit hiánya, szent élet hiánya akadálya lehet gyermekeik megkeresztelésének. " Kötelessége az egyháznak az, hogy a szövetséget a szentségtelenítéstöl megvédje és pedig úgy, hogy nem szolgáltatja ki a Sakramentumokat azoknak, akik nem élnek a szövetség követelményei szerint". Hogy félreértés ne legyen, megjegyezzük, hogy az idézett mondat abból a paragrafusból való amelyben a nem-hitvalló egyháztagok gyermekeiröl van szó. Az a jelenség, amit ebben a mondatban találunk, arra enged következtetni, hogy a református egyház fegyelmi eszközei közé tartozik, hogy büntetésböl megtagadja egyik-másik szülöi pár gyermekének megkeresztelését. "Bünhödik" a gyermek a szülök vétke miatt. Kint marad a kisgyermek a Kegyelmi Szövetségböl. Engedik – mert hitetlen a szülö, - hogy az eredeti bün hatalma uralkodjék a csecsemö felett, holott " a keresztségnek éppen az ad értelmet, hogy Isten azt azért rendelte, hogy az által nyújtott kegyelmével kivegyen az eredendö bün hatalma alól!"

A református egyház tehát visszatartja a kisgyermeket és nem engedi, hogy Jézushoz hozzák öket! Nem kegyetlenség ez? A baptistáknak nem okoz az ilyesmi nagy gondot, de elképzeljük, hogy gondot okoz a gyermekkeresztelöknek. Arra mindenesetre jó ez a szigorú tétel, hogy elmondhassak, hogy beteljesedett az Írás: "Megbüntetem az atyák vétkét a fiakban", (Móz. II. 20:5)

Hajlandók a gyermekkeresztelö egyházak még arra is, hogy elfogadják, hogy a keresztségnek üdvös hatása van a lélekre, és pedig olyan, hogy elösegíti öket a hitben, a szent életben. Akik ezt elfogadják, azoknak természetesen el kell hinniök, hogy a keresztség mint "Isten munkája" a keresztelendö öntudatos, beleegyezö részvétele nélkül is hatásos. Ezt kell hinnie annak, aki ezt írta: "A keresztség az egész keresztyén élet alapja, innét, hogy a megkeresztelt és meg nem keresztelt emberek között óriási a különbség: amazok már gyöztek a halálon, poklon, felöltözték a Krisztust, valóban újjászülettek, felruházva a Szent Lélek minden ajandékával, emezek meg a kárhozat tárgyai. Éppen ezért az egyház köteles a gyermekeket is megkeresztelni". Aki pedig a fenti idézetet elfogulatlanul olvassa és nyitott szemmel jár, az nagyon jól tudja, hogy a keresztségnek nincsen olyan hatása, mint ezt a szóban levö mondat állítja. Nem fedi a valóságot az az állítás, hogy a megkeresztelt egyén - csak azért mert tudta nélkül keresztvíz alá tartották - jobb, szentebb, mint az, aki még "pogány". Ha tényleg úgy volna, hogy minden megkeresztelt egyén hit és megtérés nélkül gyözött a halálon, poklon és felöltözte Krisztust, akkor ma már másképp nézne ki a kersztyénség. Egyik baptista - tehát megkereszteletlen - gyermek beszélte édesapjának, hogy az elemi iskolában azt mondták neki a fiúk - megkeresztelt fiak - hogy nem igaz, hogy Krisztus feltámadott, ezt csak a papok találták ki! Ezek a hitetlenkedö gyermekek bizonyosan szüleiktöl, vagy a felnöttektöl hallották a Krisztus feltamadását tagadó szavakat. Meg voltak keresztelve a gyermekek, a szüleik, és a felnöttek is, akiktöl a gyermekek ilyen hitetlen beszédet hallottak. Igaz-e, hogy ezek már "felöltözték a Krisztust?" Igaz-e, hogy minden megkeresztelt egyén hívö?

Az olvasót most újabb meglepetések elé állítjuk és idézünk az elöbb említett szerzö könyvének ugyanazon lapjáról, ahonnan a fentebb közölt mondatot vettük: "De az emberre nézve a keresztség üdvösségévé mégis csak az esetben válik, ha hittel fogadjuk..." Most már nem azért keresztelnek, hogy higgyenek, most már megint kell a hit, csak azt nem tudjuk: tud-e a gyermek hinni? Van, aki azt mondja, igen; van aki tagadja. Ennek az eldöntését megint a gyermekkeresztelökre bízzuk, t.i. ök maguk vitáznak a kérdés felett. A baptistáknak nem feltétlenül szükséges a kérdés eldöntése, mert kisgyermeket nem keresztelnek.

(6) Eldöntötték az egyházak a kisgyermek hitének a kérdését a keresztszülöi intézmény meghonosításával. A kisgyermek nem szólhat semmit, a gyermek nem tehet hitvallomást, a gyermek saját büne miatt nem kárhozhat el, a kisgyermek nem térhet meg. Be kell hozni a helyettest, a keresztszülöt, hogy az írásszerüseg látszatát adják a gyermek keresztségének. A baptisták örömmel veszik tudomásul azt a vallomást, hogy "A keresztszülök hívása, mely a III. század óta jött gyakorlatba, mint kegyes és üdvös szokás, megtartandó", - mert ez a vallomás már elismeri, hogy ezt a szerintünk írásellenes szertartást - csak késöbb, emberek által kitalált rendelkezéssel és segédlettel lehet végrehajtani. A keresztszülök hívásának a gyakorlataban, majd pedig a keresztszülök kötelezettségeinek a megjelölésében a gyermekkeresztelök közt nagy eltérések mutatkoznak. De nagy szakadék van egy felfogáson belül is az elmélet és a gyakorlat közt.

A kálvinista Heyns egyenesen megtagadja a keresztszülöi intézményt s megírja nyíltan, hogy a "mi keresztszülöi intézményünk intakt maradványa a pápás vallásnak (akárcsak a némethoni lutheránusoknál)". A lutheránus Masznyik pedig ugyanezt, mint üdvös szokást megtartandónak véli. A rom. kat. dogmatika sem hivatkozik bibliai alapokra, hanem egyszerüen azt mondja, hogy a keresztelésnél "egyházi elöírás értelmében keresztszülöknek kell jelen lenniök." Indokolásul csak annyit említ Schütz is, hogy "szükséges, hogy gondoskodás történjék az új életre - (a kisgyermek lelki újjászületése!) - születettnek dajkálásárol és neveléséröl".

A keresztszülöi intézményt a kálvinista teológia elvetendönek tartja, mert nem talál rá bibliai alapot - az egyház megis jóvá hagyja az alkalmazását, a lutheránus és a rom. kat. egyház sem is keres bibliai alapot, hanem kesöbbi szokásra hivatkozva tartja szükségesnek. A baptisták azt mondják mindezekre, hogy a keresztszülöi intézményt, - mint nem bibliai intézményt - egy nem bibliai szertartás: a gyermekkersztelés gyakorlása hozta létre. Mivel mindkettö nélkülözi a bibliai alapot, elvetendö.

Elvetendö a keresztszülöi intézmény a baptisták szerint azért is, mert még annak a célnak sem felel meg, amelyre bibliai alap nélkül rendszeresítették. A keresztszülö igéretet tesz arra, hogy a gyermeket hitben és Istenfélelemben fogja nevelni. Mi történik a valóságban? Elöször is a lelkészek altalában nem törödnek azzal, hogy a keresztapa és a keresztanya tényleg hívö és szent életu-e. Másodszor köztudomásu, hogy a keresztszülöség csak azzal a gyakorlati kötelezettség jár - egy meg nem írt törvény szerint, - hogy a keresztfiúnak és leánynak idöközönként, leginkább születésnapján, ajándékot adjon s a komát és a komaasszonyt a keresztelö napján csirkével, kaláccsal lássa el. És mert a keresztszülöi intézmény olyan jó hasznosítható, a Felvidéken szokásban van az, hogy négy-öt, söt még annál is több keresztszülöt hívnak. Több koma, több ajándék.

A keresztszülöi intézmény, mivel nem bibliai eredetü, szerintünk nagyon sokat ront a gyermekkersztelés védöinek bástyáján; anyagi kivánságoknak, kapzsiságnak a belevegyülése folytán az intézmény a lelki tekintélyének lerontása magával rántotta a gyermekkeresztelés tekintélyét is. Krisztus által elrendelt fenséges szertartásból lélek nélküli népszokás lett.

A baptista álláspont igazolására nem kell biblián kivüli érveket keresni, az igazság megáll: azokat kell és szabad megkeresztelni, akik önként jelentkeznek és hitvallomást tesznek az Úr Jézusról. Így tanítja a Szentírás, és csak erre van példa a Szentírásban.

A bibliai keresztségröl szóló fejtegetésünk befejezéseként hadd mutassunk rá a már említett Oncken eseten kívül még egy példával arra, hogy valahányszor valaki elfogulatlanul olvasta a Szentírást, akkor a keresztség kérdésében a baptistákkal azonos felfogásra jutott. A példa Judson Adoniram esete aki mint kongregácionalista csatlakozott Amerikában egy külföldi misszióval foglalkozó lelkes csoporthoz, hogy Indiába menjen misszionáriusnak. 1812-ben szállt hajóra, hogy munkamezejére utazzék. Útközben a hajón - mivel amúgy is sok ideje volt, sokat foglalkozott a Szentírással, és Isten megvilágosította lelkét. Rájött, hogy a bibliai keresztség: a hívök bemerítése,és nem a gyermekek vízzel való meghintése. Mire célhoz ért, baptista lett és ez a változás eredményezte az Amerikai Baptista Missziotársaság megalapítását 1814-ben.

Végül a következö kis történettel illusztrálni akarjuk, hogy mennyire hiányos a gyermekkersztelés bibliai alátámasztása.

Yeter G.B. richmondi (Virginia) baptista lelkipásztor felesége presbyteriánus (kálvinista) volt. Amikor kisleányuk született, azt mondta férjének az ifjú anya: "Tudod hogy én meggyözödéses presbyteriánus vagyok és mint aki egyházamhoz hü akarok lenni, kérlek engedd meg, hogy kisleányunkat megkereszteltessem." A férj engedett a felesége kivánságának, azzal a feltétellel, hogy a keresztelésre ö maga viszi a gyermeket. A népszerü richmondi baptista prédikátor bejelentette gyülekezetének, hogy a legközelebbi vasárnap délelött nem szolgál, mert feleségével együtt a presbyteriánus templomba lesz kisgyermeke megkeresztelésén. A szóban levö vasárnap tömve volt a presbyteriánus templom az oda és a baptista gyülekezetbe tartozó tagokkal. Az istentisztelet végén több megkeresztelendö gyermek szülöi elött ott állt a sor élén a baptista prédikátor, karján kisgyermekével. Mielött a presbyteriánus lelkész megkezdte volna a keresztelést, Yeter lelkész így szólt: "Kedves szolgatársam! Mi évek óta ismerjük egymást és jó barátságban vagyunk. Feleségem a te gyülekezetedbe tartozott, és én soha erövel nem igyekeztem öt innen elvonni. De én mint baptista lelkipásztor hozzászoktam ahhoz, hogy a bibliai sákramentumok kiszolgálása elött hivatkozom a bibliai parancsra, hogy hallják a hívek: így szól az Úr. Mielött meglocsolnád a gyermekemet olvasd fel kérlek az Írásból azt az igét, amely azt mondja, kereszteljétek meg a gyermekeket." Néhány másodpercnyi halálos csend után a presbyteriánus lelkész felemelte a kezét, elmondta az apostoli áldást - és elbocsátotta a gyülekezetet. Nem lett gyermekkeresztelés. De lett nemsokára bibliai alámerítés a baptista templomban, ahol a kisgyermek édesanyját, a lelkipásztor feleségét merítették alá! Mert azt mondta az igazságot felismerö nö: " A presbyteriánus lelkész elismerten tudós egyházi ferfiú; ha ö nem talált szentírású igét a gyermekkeresztelésre, akkor az a szertartás nincs bent a Bibliában."

ÖNKÉNTES GYÜLEKEZETI TAGSÁG

A hitvalló egyének alámerítésének bibliai alapon álló gyakorlata megvilágítja azt a kérdést is, hogy kik lehetnek hívö gyülekezetek tagjai. A baptista gyakorlat szerint a gyülekezet tagjai csak azok lehetnek, akik hitvallást tettek (kijelentésük szerint megtértek), alámerítkeztek és a gyülekezethez, illetve a baptista felekezethez önként csatlakoztak.

A baptisták ezzel a bibliai gyakorlattal elkerülik azt, hogy gyülekezeti életükbe kettös tagságot vezessenek be. A gyermekkeresztelö egyházak tudvalevöleg áldozásban, illetve úrvacsorában csak akkor részesítik a megkeresztelt gyermekeket, amikor azok már bérmáltak, vagy konfirmáltak. A bérmálás, vagy konfirmálás idejéig a gyermekek gyakorlatilag nem teljes jogú tagjai egyházuknak. Nálunk nincs megkeresztelt, de nem úrvacsorázó tag - hacsak fegyelmi okok miatt el nem tiltunk valakit egy idöre az úrvacsorától. Ha hitvalló felnötteket keresztelünk, akkor nincs szükség bérmálásra és konfirmációra. A bérmálásnak és konfirmációnak, mint 10-18 évvel a keresztelés után alkalmazott szertartásnak és gyakorlatnak semmi bibliai alapja nincs. A római katolikus egyház bérmálása és a protestáns egyházak konfirmációja sem azonos szertartás, bár a nép azt hiszi, hogy ami bérmálás a katolikusoknál, az a konfirmáció a protestánsoknál. A római katolikus bérmálás a Szent Lélek ajándéka megnyerésének, illetve közvetítésének a szertartása. A protestáns konfirmáció elméletileg hitben való megerösítés és hüségfogadás. Mi azt állítjuk, hogy a konfirmációról és annak gyakorlatáról nincs szó a Bibliában. A protestáns egyházak sem tanítják, hogy ezt a gyakorlatot bibliai parancsra végzik, hanem azt mondják, hogy a konfirmáció " közvetlen és elválaszthatatlan kapcsolatban van " a keresztséggel. Újból és újból felüti a fejét a hitvallomás szüksége, amikor a keresztelésröl van szó. Ha a gyermek nem tud beszélni, - beszél helyette a szülö, vagy a keresztszülö. De a hitvallomást helyettes sem mondhatja el, s ezért kell megvárni, míg a gyermek megnö és maga tehet bizonyságot a hitéröl. És mivel a konfirmáció "közvetlen és elválaszthatatlan kapcsolatban van" a keresztséggel, a már sokszor méltatott logikával közbeszúrnak 10-18 esztendöt, hogy a kapcsolat még szorosabb legyen. Ha már a hitvallomást nem lehet a csecsemö keresztelésének idejére tenni fizikai és fiziológiai akadályok miatt, nem lett volna egyszerübb a keresztelést a konfirmáció idejéhez kapcsolni? Ez lett volna a bibliai és ez lett volna természetes.

Bármennyire is igyekezzenek erösíteni a protestáns gyermekkeresztelök, hogy a konfirmáció az a hitvallomás, ami a kereszteléssel szoros kapcsolatban áll, a gyakorlat és maga a protestáns megállapítás mást mutat. Mindenki tudja, aki konfirmáción vett részt, vagy aki ezt a szertartást közelebbröl ismeri, hogy a konfirmációs jelöltek legnagyobb százaléka nem hitéröl tesz bizonyságot; és ha vannak a konfirmandusok között hívö fiúk és lányok, azok konfirmáció nélkül is hívök, és azok konfirmáció nélkül is megvallják hitüket. A konfirmáció gyakorlatban külföldön is, országunkban is "bizonyos ismeretek felmondásából áll". Ezt a megállapítást egy külföldi teológiai tanár tette abban a munkájában, amelyre már többször hivatkoztunk. A magyar fordító hozzá is tette zárójelben: "Mintha csak a magyarnyelvü református egyházakról írta volna ezt a szerzö". A konfirmáció nem biblikus és lelki szempontból nem gyakorlati szokás. A helytelenül alkalmazott keresztelés miatt van rá szükség. Van a konfirmációs gyakorlatnak egy árnyoldala, t.i., hogy a gyakorlatban módot nyújt a kényszer alkalmazására és az ifjú lelkeken való eröszaktételre. A protestáns és a katólikus szülök gyermekeit megkeresztelik: a gyermek erröl nem tehet. 10-18 éves korában bérmálnia, vagy konfirmálnia kell s ez ellen sem sokat tehet, mert ha bármilyen okból vonakodna konfirmálni, megfoghatják a hitoktatáson keresztül, megfenyegetvén, hogy megbukik, ha nem konfirmál.

E könyv szerzöje személyes tapasztalatai alapján tud több esetröl, amely a fenti állítást igazolja. Hozzá jött egy 17 éves fiatalember, aki gyermekkora óta baptista gyülekezetbe járt. A fiú törvényes református volt és református hitoktatásban részesült. A fiatalember iparos tanonciskolába járt és jelentette, konfirmálnia kell, mert a hitoktató nem ad máskülönben hittanból érdemjegyet. Azt a tanácsot kapta - mivel kijelentette, hogy ö önként, meggyözödésböl baptista óhajt lenni, - hogy mondja meg nyíltan a hitoktatónak: lelkiismerete szerint nem konfirmálhat, mivel vallási felfogása nem egyezik a kálvinista egyházéval s hüségfogadalmat sem tehet, mert alá akar merítkezni a Biblia parancsa szerint s 18 éves kora után törvényesen át óhajt térni a baptista vallásfelekezetbe. A tanácsadó azt remélte, hogy ez után a nyílt és öszinte beszéd után el fogják engedni neki a konfirmációt, de tévedett. A fiúnak konfirmálnia kellett.

Ha a Szentírás nagyon is józan és gyakorlati tanítását sem változtatták volna meg az emberek, akkor ilyen esetek aligha fordulnának elö. A baptisták vallják és tanítják, hogy Isten adott annyi szabadságot az embernek, hogy válasszon: akar-e az egyház tagja lenni, vagy nem. Méginkább megadta a lehetöséget arra, hogy a keresztyénségen belül megválassza melyik felekezetbe óhajt tartozni? Az embert ettöl a fundamentális jogától nem lehet megfosztani. Be lehet kényszeríteni csecsemö korában a kereszteléssel a keresztyén közösségbe, be lehet írni nevét a felekezetek anyakönyvébe, de ha az illetö maga kesöbb nem fogadja el Istent, és nem fogadja el az Úr Jézust mint Megvaltót, másszóval ha minden egyházi anyakönyvezés, hitoktatás, szentségekben való részesítés ellenére is hitetlen marad, akkor a krisztusiak közösségétöl az ilyen épp oly messze van, és attól épp oly idegen, mint egy pogány. Erövel, szertartással és adminisztrációval senkit sem lehet hívö keresztyénné tenni.

A baptista vallás elismert felekezet országunkban s a baptista szülök gyermekei a törvény szerint az állami anyakönyvekben baptistáknak vannak bejegyezve. A gyermek vallását tehát a baptistáknál is a szülök vallása határozza meg, s ezek szerint a gyermek nem választhatja meg felekezetet. Nem áll ez ellentétben azzal, amit fentebb mondtunk? Nem tagadjuk, ellentétben áll. A baptisták azonban törvénytisztelö nép s azt vallják, hogy a törvénynek engeldelmeskedni kell még akkor is, ha az nem egészen hibátlan, mert ha a törvényt akárki megszeghetné azért, mert nem tartja tökéletesnek, akkor ez olyan zavart okozna, amelybe bármelyik ország belepusztulna. Törvényt lehet alkotni, meg változtatni és hatálytalanítani. Megvan erre országunkban is az alkotmányos szerv. Hisszük, hogy el fog jönni az idö, amikor a nemzet ezt a törvényt meg fogja változtatni. Addig is van rá mód, hogy a törvényt tiszteletben tartsuk és a Szentírás gondolatának is érvényt szerezzünk.

Elöször is, nem kereszteljük meg a gyermeket, mindaddig, amig ö maga nem kéri. Ezzel elérjük azt, hogy a gyermek törvényesen baptista ugyan, de hit dolgában nélküle és esetleg ellene nem intézkedünk. Megnyugodhatunk továbbá abban, hogy ha meggyözödésböl, önként csatlakozik a helyi gyülekezethez, akkor emberi megítélés szerint valószínüleg megtért, elfogadta Krisztust s így Krisztus nyájának is tagja lett. Nincs kényszer, de nincs érdek sem ami öt a baptista gyülekezetbe hozza. Ha jön, valószínüleg szabad elhatározásából és nem hitetlenségböl jön. Ha volna mégis valami emberi indítóok, pl. házasság stb., ami miatt valótlant állítva, hamis vallomást téve csatlakozna a gyülekezethez, ez ellen nem tehetünk semmit, éppúgy, mint az apostolok, akik szintén tehetetlenek voltak a kereszténységet színlelökkel szemben. Az ilyen színlelök az életpróbák alatt rendszerint könnyünek találtatnak és kiesnek a rostából. A hazug végül is magát csalja meg.

Másodszor, a baptisták megteszik azt, amit majdnem elképzelhetetlen más felekezetek elött, hogy olyan törvényes baptista fiatalokat, akik nem térnek meg, világias életet élnek, nem merítkeznek alá és a gyülekezethez nem csatlakoznak: megkérik, hogy mivel öket a baptista közösség, a baptista tanítás úgysem érdekli, a baptista gyülekezetbe nem járnak, térjenek át egy másik felekezetbe. Sok, törvény szerint baptista, de lélek szerint közénk nem tartozó egyén engedett a kérésnek és bejelentette áttérését. Nemcsak mi, hanem mások is elismerik, hogy sem a keresztyénség, sem a baptista úgy nem veszített az ilyenek kiválásával. Van úgy, hogy az ilyenek megtérnek és visszajönnek, vagy megtérnek és más lelki közösségben maradnak. Isten ügye semmiképpen sem szenvedett kárt azáltal, hogy megkértük ezeket arra, hogy változtassanak felekezetet. Statisztikailag pedig egyenesen jót tettünk egy másik felekezetnek.

A baptisták a lelki szempontokat teszik elsö helyre a tagfelvételnél s ezen eljárásuk megmutatkozik abban a tényben, hogy a törvényes áttérést senkinél sem szorgalmazzák addig, míg az illetö meggyözödésböl, önként nem csatlakozott a gyülekezethez. Tiszteletben tartják az egyén szabadságát mind a felvételnél, mind az elbocsátásnál. A baptista lelkipásztor természetesnek tartja azt - még ha sajnálattal is veszi tudomásul, - hogy valaki át akar térni a baptista felekezetböl más felekezetbe.

A római katolikus hittudósokat is foglalkoztatta a kérdés, hogy lehet-e valakit akarata ellenére megkeresztelni. A katolikus egyház hagyományra, hittudósok véleményére támaszkodva, kifinomodott logikával legalább elméletileg megoldotta, a maga részére elfogadhatóan a kérdést aképpen, hogy kijelentette: ".....nem lehet jogtalanságnak minösíteni, ha valaki számára biztosítani akarjuk az örök üdvösséget, és öt annak útjára kötelezzük" Katolikus tanítás szerint a keresztség üdvözítö szertartás, a római katolikus egyház pedig üdvözítö egyház. Ha ez igaz, mindenkit meg kell keresztelni, és be kell venni az egyházba saját érdekében, még akkor is, ha ö nem akar oda belépni. Elméletileg megoldották ezt a kérdést: de a gyakorlat megtagadta az elméletet. Hiába keresztelik meg a csecsemöket, hiába írják be öket az anyakönyvbe, igen sokan hitetlenek maradnak, s ezeken nem segíthet sem a szertartás, sem a szervezet. Az egyházba való eröltetésnek gyakorlatilag nincs semmi haszna, mert aki üdvözül, nem azert üdvözül, mivel az egyházban van, hanem azért, mert hisz. A hit pedig nem az egyház ajándéka, hanem Istené. A hitet nem lehet senkire rákényszeríteni, még csak belenevelni sem lehet.

Meg kellene ismerni jobban az Úr Jézust, aki az embert nemcsak mindenki másnál jobban szerette , hanem mindenki másnál jobban tisztelte és értékelte. Krisztus a legnagyobb szeretet, egyúttal a legnagyobb humanista. Tanítása, eljárása, cselekedete mind azt igazolja, hogy az emberröl Ö többet gondolt,s az embert többre tartotta, mint bárki más. Miért ne követnénk az Ö lábnyomát gyülekezeti, egyházi ténykedéseinkben? A baptisták hálát adnak Istennek azért, hogy erre a kedves igazságra megtanította öket s megengedte, hogy az üdvösség evangéliumának hírdetése mellett a legnemesebb, a legtökéletesebb humanizmus zászlóhordozói lehettek. Az emberiségnek csupán ennek az igazságnak a hírdetésével is nagy szolgálatot tettek.

Az önkéntes tagság kihangsúlyozza az egyén felelösségét. Aki Krisztushoz és gyülekezetéhez csatlakozott, az tudva és önként vállalja a keresztyénséggel járó terheket. Vállalja örömmel és vállalja megelégedéssel. Nem mondhatjuk azt, hogy nem tehetek róla, hogy reformátusnak, evangélikusnak, vagy katolikusnak születtem. Tehát nem lett valami - amiröl nem tehet, hanem csatlakozott valahová, mivel így akarta ö maga, és erre utal meggyözödése. Az ilyen lépést mi nagyon is humánusnak és emelkedettnek tartjuk. Aki ezt a lépést megtette, azt lehet, - ha szükséges - figyelmeztetni a krisztusi élet követelményeinek a teljesítésére, attól el lehet várni, hogy szent életet éljen. Ilyen tanítványokat és követöket keres Krisztus, és ilyen keresztyének alkotják Krisztus gyülekezetét.

LELKIISMERETI ÉS VALLÁSSZABADSÁG

A hivökesztséggel egyenlö rangú kedves igazságuk a baptistáknak, amelyért küzdenek, szenvednek és amelyet hírdetnek: a vallásszabadság. Tudjuk, hogy a lelkiismereti és vallásszabadság elve nemcsak a baptisták tulajdona. Készséggel elismerjük, hogy más keresztyén közösségek is zászlójukra tüzték az emberi szabadságok eme legfontosabbikát, de szerénységgel állíthatjuk, hogy mi ezt az elvet sohasem tagadtuk meg és sohasem értettük úgy, hogy ez csak akkor jó, ha nekünk jár. Igyekeztünk világszerte arra, hogy az embernek az a fundamentális joga, hogy Istent úgy tisztelje, ahogy lelkiismerete diktálja, sehol, senkinél sérelmet ne szenvedjen. Ha valamelyik baptista ettöl az elvtöl eltávolodott, azt vagy felvilágosítottuk eljárása helytelenségéröl, vagy pedig megkértük, hogy mivel eljárása a Biblia szellemével nem egyezö, müködését olyan közösségben folytassa, ahol az ilyen munkának nincs akadálya.

Régi megállapítás az, hogy a legtöbb egyház elöbb üldözött volt, majd amikor felszabadult, üldözö lett. A sok máglya, amelyeken "eretnekek" égtek el, a sok kiontott vér, amely "hitehagyottak" sebeiböl folyt, az inkvizició borzalmai, Kálvin híres esete Servetus Mihállyal, a protestáns gályarabok, a bebörtönzött baptisták szenvedései azt mutatják, hogy a keresztyén közösségek nem értették meg, hogy az ember Istentöl jogot nyert arra, hogy szabad legyen elsösorban lelkiismeretében és istentiszteleteben. Mert az üldözés vádja elsösorban - sajnos - a keresztyén közösségeket terheli. A történelem tanúsága szerint a vallásüldözéseket rendszerint nem a vilagi hatóságok indították el; legalább is az üldözés gondolata nem tölük eredt. Romániában az elmúlt huszonöt éve alatt üldözték és háborgatták a baptistákat s mindenki tudta, mert a hatósági szemlyék bevallották, hogy a pópák és az ortodox püspökök nyomására voltak kénytelenek bezárni a baptista templomokat és imaházakat. Nehogy azonban "vallásüldözés" látszata legyen a keresztyénietlen eljárásnak, legtöbbször azt hangoztatták, hogy a baptisták, "magyarosítanak", a "baptizmus Magyarországból jött", tehát az irredentizmus melegágya s román nemzeti érdek, hogy fellépjenek ellenük.

Milyen alapon követelik és hírdetik a baptisták, hogy lelkiismereti szabadságot mindenki felé tiszteletben kell tartani? Azon, hogy az egyént a vallásos dolgokban Isten képességekkel ruházta fel - amint ezt dr. Mullins, egyik amerikai teológiai igazgató kifejezte. Ez az állítás nem jelenti azt, hogy az ember önmagában tekintély, hanem, hogy Isten fennhatósága alatt illetékes saját lelki dolgaiban dönteni.

"A vallás nem más, mint személyes viszony a lélek és Isten között, s ebben a viszonyban semmi külsö dolog joggal be nem tolakodhat, sem egyházi, sem polgári rend, sem gyülekezet, sem rendtartás, sem szertartás, sem prédikátor, sem pap". "Mindenki saját maga ad számot életéröl és cselekedeteiröl Istennek. Ebben az életbe vágó dologban nem lehetnek képviselök, vagy helyettesek. Mindenkinek külön-külön kell hinnie, alámerítkeznie. Helyesen vázolta Bunyan János az Újszövetség tanítását, amikor a "Zarándok útja" c. munkájában a menny felé vezetö utat keskeny útnak írta, s az út végén olyan szük kapu állott, hogy egyszerre csak egy ember fért be rajta. Mindezekböl ennélfogva logikusan és kikerülhetetlenül az következik, hogy Istent mindenki úgy tisztelhesse, ahogy az ö saját lelkiismerete parancsolja. A baptisták megvetendönek tartanak minden kísérletet, amely büntetéssel, vagy felügyelettel az emberre bármilyen vallásos hitet rá akar kényszeríteni. A baptisták ezen felfogásukkal nemcsak a maguk jogai mellett kardoskodnak, hanem másokéi mellett is, legyenek azok protestánsok, katolikusok, quakerek, mohamedánok, vagy pogányok. Nemcsak türelmet, hanem teljes szabadságot kívánnak, mert nagy különbség van megtürés és szabadság között. A megtürés magában rejti azt, hogy valaki hamisan, vagy tévesen magának követeli a türés jogát. A vallási türelem engedmény, a vallásszabadság jog. A türelem kényelmi, a szabadság elvi ügy. A türelem emberek ajándéka, a szabadság Isten ajándéka."

A lelkiismereti és vallásszabadságnak mélységes emberi okai vannak s ha ezeket az okokat az emberek figyelmen kívül hagyják, akkor az emberiség ügye kárt szenved, de ártanak vele Krisztus ügyének is. Erövel még senkit se lehetett hívövé tenni és eröszakkal még senkit sem lehetett megakadályozni abban, hogy ha akar, hitetlen maradjon. A lelki dolgokban az eröszak alkalmazása mindig káros. Itt volna már az ideje annak, hogy az egyházi férfiak megtanulják Gamáliel tanítását, amelyet a Szentírás éppen azért örökített meg, mert Isten is jó és bölcs tanácsnak tartotta. Ez a tanács így hangzik: "Ha az emberektöl van e tanács, vagy e dolog, semmivé lesz; ha pedig Istentöl van, ti fel nem bonthatjátok azt; nehogy esetleg Isten ellen harcolóknak is találtassatok". (Ap.csel. 5:38-39.)

Az Úr Jézus megvetette a bünt, de szerette a bünösöket. Szerette akkor is, ha nem jöttek hozzá és nem fogadták el az élet igéjét. Nem lehet összeegyeztetni a szeretet Urát, Jézus Krisztust és a szeretet vallását, az igaz keresztyénséget az inkvizícióval, vagy a lelkiismeretre gyakorolt bármilyen kényszerrel és eröszakkal. A római katolikus egyház megállapítja, hogy az üldözések kilengések voltak; a kálvinizmus gyarlóságának veszi Servetus Mihály elégetését. Megállapítják tehát, hogy a vallásüldözés nem szamít erénynek. Ha az üldözés nem erény akkor nem erényes az üldözö sem. Tapasztalat szerint az igazan hívö és krisztusi életü lelkipásztorok és egyházi férfiak sohasem alkalmaztak fizikai kényszert azok ellen, akik nem voltak velük egy hiten.

A hívö ember, a krisztusi ember tartozzék bármilyen felekezethez, igen értékes polgára minden államnak. A hívö ember engedelmeskedik a szívébe írt isteni törvénynek. Az Isten törvényének megtartása pedig egyezik azzal a követelménnyel, amit az állam polgárai elé állít. Az állam érdeke, hogy vallásos, keresztyén ember, mint a nemzet igen értékes tagját védje, oltalmazza s a vallásos közösségeket erösítse és munkájukban elösegítse. Az állam eme segítö munkájában nem lehet mértékadó az, hogy a többi felekezetek szeretik-e, vagy kivánatosnak tartják-e az újabban keletkezö felekezeteket. Nem kivánható, hogy a kereskedö, vagy egy iparos maga javalja, hogy versenytársa legyen. De nem lehet a felekezetek számát zárt számmal sem megállapítani. A hitéletnek, a keresztyénségnek éppen úgy nem árt a felekezetek számának növekedése, mint az irodalomnak az újságok, a megjelent könyvek, vagy a kiadóvállalatok számának szaporodása. Ha valamelyik egyház tagadja ezt az állítást, az egyeduralmi vágyaktol fütve teszi azt. Az állam beavatkozása egyik-másik felekezet dolgába csak akkor helyénvaló, ha egy csoport keresztyénség, vagy vallás ürügye alatt erkölcstelen vagy államellenes tevékenységet folytat.

Minden szabadság alapja és bölcsöje a vallás- és lelkiismereti szabadság. Mi ezt a bölcsöt védjük és ennek védelmét hírdetjük, hogy az emberek legdrágább kincse, a szabadság, megmaradjon.

APOSTOLI GYÜLEKEZETI REND

Ha az Úr Jézus apostolai közül valamelyik feltámadna és bemenne egyik-másik keresztyén templomba, csodálkozva nézné, hogy hova fejlödött az az intézmény, amit ö szolgált és amiért ö vértanúhalált halt. Egészen bizonyos, hogy nem érthetne meg egy jónéhány kifejezést, gyakorlatot, ceremóniát, amit hall és lát. Azt tanítják, az egyházi tanítók, hogy az egyházak fejlödtek és a mai szertartások, tisztségek nyomai és gyökerei mind megtalálhatók az Újszövetségben és az apostoli gyülekezetekben. Mi úgy látjuk, hogy az, ami a mai keresztyénségnél más és több, mint apostoli keresztyénségnél volt, nem fejlödés, hanem változás.

A keresztyénség fejlödése csak két irányban lehetséges; az egyik térben, a másik az ember lelkében. Ha Krisztus tanítását hírdetik az egész földön és az emberek sokasága igazán elfogadja Öt Úrnak és Mesternek: ez fejlödés. Ha egy lélek megtér, Krisztus tanítványa lesz, s mindennap jobban hasonlít a Megváltóhoz: ez is fejlödés. Nagy nyomatékkal kell tehát figyelmeztetnünk az embereket arra, hogy a változást és eltérést össze ne tévesszék a fejlödéssel. A keresztyénség nem tudomány, nem ipar, nem kereskedelem.

A keresztyénség nem akkor fejlödik, ha az emberek hozzátesznek ahhoz, amit Krisztus parancsolt, vagy érzéseik és elgondolásaik szerint formálgatják azt, amit az Úr Jézus jól és tökéletesen megtervezett. Nem jelent fejlödést a liturgia, a harang a nem írásszerü tisztségek bevezetése, vagy a tisztségeknek a Biblia szándékait nem fedö kiépítése. Fejlödésnek azt nevezhetjük, ha visszamegyünk Krisztus egyszerüségéhez és valóságához.

Jól jellemezte két kardinális egy anekdota szerint, hogy mit jelent az a "fejlödés", ami végbe ment az egyházban. Beszélgetés közben rámutat az egyik bíboros a másik aranygyürüjére, aranyláncára és gyémánttal díszített aranykeresztjére s azt mondta: " Mi már nem mondhatnánk azt, amit Péter apostol mondott a sántának a jeruzsálemi Ékes kapunál: "Aranyom és ezüstöm nincs nekem". "Igazad van - felelte a másik, - de azt sem mondhatnánk már a sántának: "A názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj!" (Ap.csel. 3:6.)

1. Egyek vagyunk a protestáns és az ortodox egyházakkal abban, hogy nem tartjuk bibliainak a pápaság intezményét. A Bibliában nem találjuk meg a pápa szót és fogalmat. Az Újszövetség nem tanítja, hogy Péter pápai jogokat gyakorolt volna. Söt sok helyen nagyon is kimutatja, hogy Péternek nem volt hatalma a többi apostol fölött. Péter apostol egy volt a tizenkettö közül. Nem volt több mint Jakab és János, munkájával sem tünt ki úgy, hogy azt mondhatnánk, hogy ö volt a legeredményesebb hittérítö, vagy gyülekezetszervezö. Az eredményes munkásság és a keresztyénség terjesztése tekintetében az elsöség Pál apostolt illeti. Ezt kell hinnünk Pál apostol saját szavai alapján: "Söt többet munkálkodtam, mint azok mindnyájan." (I.Kor. 15:10)

A római katolikus egyház hittétele az, hogy a római pápa Péter apostolnak az egyházi föségben törvényes utóda. Ebböl a tételböl visszafelé következtetve áll elö a másik tétel, hogy Péter apostol volt az elsö római pápa. Amennyit Péter apostolról a Szentírás közül, az teljesen elegendö ahhoz, hogy Péter helyzetét és apostoltársaihoz való viszonyát tisztán láthassuk. A hagyományok arra valók, hogy azt, aminek nincsen bizonyos alapja a Szentírásban, azt a hívök elött Istentöl eredönek mondhassuk. A Szentírásból kitünik, hogy Péter nyilvánvalóan nem tudta, hogy pápa. Nös ember volt és esendö tanítvány. Pápai jogokat nem gyakorolt, hiszen Júdas utódait, a "püspököket" nem ö nevezte ki. A hét diakonust (lásd Ap.csel. 6:1-7.) sem Péter szemelte ki és nem ö erösítette meg tisztségükben.

Az apostolok sem tudták, hogy Péter közöttük az elsö, vagy ö a fö. A Jeruzsálemi gyülésen sem Péter elnökölt, pedig, ha a többi apostol úgy hitte volna, hogy ö Krisztus helytartója, akkor bizonyára reábízták volna annak a fontos gyülésnek vezetését.
Pál apostol a galáciabeliekhez írott levélben elmondja, hogy milyen gyarlóságokat látott Péterben, és egyáltalán nem nevezhetö hódolatteljesnek az a viselkedés, amit Pál apostol tanúsított Péter iránt. Mit ír Pál apostol? "Mikor pedig Péter Antiochiába jött, szemtöl-szembe ellene állottam, mivel panasz volt reá. Mert mielött némelyek odajöttek, félrevonult és elkülönítette magát, félvén a körülmetélkedésböl valóktól. És vele képmutatóskodtak a többi zsidók is, úgy, hogy Barnabás szintén elcsábíttatott az ö tettetésök által." (Gal. 2:11-13).

Nem ez a Péter az a szikla, amelyre Krisztus az ö egyházát építette. Krisztus egyházának nem ember az alapja. A szikla az a hit volt, amelyröl Péter vallomást tett. Az a hit más apostolokban is megvolt. Krisztus egyháza hitre épült. Krisztus soha nem gondolt földi helytartóra. Ilyenröl nincs szó a Bibliában. Ha mégis kellett vezetö, akkor erre a Krisztus is gondolt és meg is mondta: "Más vígasztalót küldök nektek". Az egyháznak, a hívöknek örzöje, vezetöje és tanácsadója a Szent Lélek. A hívök milliói és a hívö gyülekezetek tízezrei érzik, tudják, és boldogan tapasztalják, hogy Isten Szent Lelke bizonyíthatóbb valóság és nagyobb erö, mint az a tétel, hogy a római pápa Krisztus földi helytartója és hogy "ex catedra" csalhatatlan. Péter nem volt Krisztus földi helytartója és "utódai" sem azok.

2. Baptista meggyözödés szerint az egyházak mai püspökségei sem bibliai tisztségek. Ennél a tételnél elválik a baptisták felfogása a római katolikus egyházétól és a protestáns egyházak európai részétöl. A püspöki tisztség és hatáskör, amit ezt az egyházaknál találjuk, a "fejlödés" eredménye. De ha az Újszövetségben keressük a püspököket, akkor találunk ugyanolyan tisztséget viselö férfiakat, akiknek episzkoposz volt a nevük, de nem találjuk meg azt a hatalmat, jogot, amit az újszövetség-utáni idök püspökei maguknak követelnek. A baptistáknak nincsennek püspökeik. Gyülekezeteik önállóak, s a gyülekezetek lelki életébe és munkájába semmiféle felettes egyházi hatóságnak beleszólási joga nincs. Nincs püspök, aki a gyülekezet és pásztora felett felügyeleti jogot gyakoroljon. Ezt a rendszert bibliainak és a lelki élet szempontjából igen elönyösnek tartjuk.

Mi volt hát az újszövetsége episzkoposz? Amint a szó jelentése értésünkre adja, az episzkoposz felvigyázó volt. A kersztyén gyülekezetek nem voltak szervezetlen nepcsödületek. Minden gyülekezetben voltak vezetök, akik az igét hirdették, a tagokat bátorították, tanácsolták és intették. Ezeket a vezetöket az Újszövetség egyszervéneknek máskor pásztornak, majd felvigyázóknak nevezi. Bizonyítható az Újszövetségböl, hogy ez a három megnevezés egy tisztséget jelent.

Pál apostol harmadik misszióútjáról vissztéröben kihívta az efézusi gyülekezet vezetöit Miletusba. Az ige idevágó része így hangzik: "Elküldvén Efézusba, magához hivata a gyülekezet véneit." Ezeknek a véneknek (presbitereknek) azt mondta: "....viseljetek gondot magatokra és az egész nyájra, melyben a Szent Lélek titeket vigyázókké tett, az Isten anyaszentegyházának legeltetésére". Kijöttek a vének, akik mint pásztorok legeltették a nyájat és felvigyáztak a juhokra. Pásztor, vén, felvigyázó episzkoposz volt mindegyik gyülekezetvezetö. Különösen érdekes az, hogy az efézusi gyülekezetnek több püspöke volt, holott a mai rendszerben sok gyülekezetnek van egy püspöke és a püspök alatt állnak a pásztorok.

Péter apostol így ír: "A köztetek levö presbitereket (véneket) kérem én a presbitertárs, legeltessék az Istennek köztetek levö nyáját", Péter itt presbitertárs, és a presbitereket kéri, hogy pásztorkodjanak. A presbiter tehát pásztor is. (Péter I. 5:1-2). Találunk egy másik helyet az Újszövetségben, ahol a presbiter és a felvigyázó (püspök) jelent ugyanazon tisztséget. "Rendelj városonként presibtereket.. ha van feddhetetlen, egy feleségü férfiú, mert szükséges, hogy a püspök feddhetetlen legyen". (Titus 1:6,7.) Az olvasó figyelmébe ajánljuk még Péter I. lev. 2. rész 26. verset, ahol a pásztor és a püspök jelent egyet.

A római katolikus egyház kiépítette a maga hierarchiáját a pápától kezdve a püspökökön keresztül, az áldozópapig. Közben vannak még címek, rangok: bíboros, érsek, kanonok, apát, esperes stb. Ezek a tisztségek és rangok hasznosak lehetnek ugyan az egyházi szervezet kiépítésénél és fenntartásánál, de a Biblia értelme szerint a lelki élethez nem szükségesek. Azok az egyszerü - de Szent Lélekkel teljes - apostolok nehezen értenék meg, hogy miért van erre a sok rangra szükség. Az ö idejükben az emberek az evangélium hirdetésére tértek meg; ma már másra tér meg a bünös?

Ismeretes, hogy a protestáns egyházak, (pl. a kálvinista) nem mindenütt vezették be a püspöki rendszert. Az Egyesült Államokban pl. sok presbiteriánus (kálvinista) gyülekezet van, s a gyülekezeteket lelkipásztorok vezetik püspöki irányítás nélkül. Nincs püspökük.

A püspöki rendszernek, ill. a püspök azon jogának, hogy lelkipásztorokat állíthat be, mozdíthat el, nagy veszélyei vannak. Lukács ev. 10. részében olvassuk, hogy az Úr Jézus 70 tanítványt küldött ki külmissziómunkára. Megbízó, ill. avatóbeszédében ezt mondta az Úr: "Az aratni való sok, de a munkás kevés, kérjétek az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az ö aratásába". (2.v.) A lelki munkamezö Istene és csak neki van joga munkásokat küldeni az ö földjére. A püspöki rendszer bevezetöi és fenntartói nem veszik figyelembe, hogy Isten aratásába csak Isten küldhet munkásokat. Hogy jön ember ahhoz, hogy Isten jogait gyakorolja?
Egészen helytelen gyakorlatra ad alkalmat az a rendszer, hogy a püspök áthelyezhet pásztorokat saját belátása szerint oda, ahova akar. Megtörtenik, hogy valamelyik gyülekezet pásztora nem viselkedik a püspök iránt olyan tisztelettel, mint ahogy a püspök szeretné, vagy nem állja meg jól a lelkész a helyet a gyülekezetben. Mit lehet tenni az ilyen lelkipásztorral? El lehet helyezni valahová, "büntetésböl" - egy eldugott kis faluba. Megbüntetik a pásztort és vele együtt megverik a nyájat. Mit vétett az a gyulekezet, hogy büntetésböl hozzá küldjék azt a pásztort, aki másutt nem jól végezte munkáját? Ilyen és a fentebb jelzettt bibliai okok miatt vetik el a baptisták a nem bibliai püspöki rendszert és hívei maradnak az egyszerü és legjobb rendszernek. Minden gyülekezet önálló: lelkipásztorát maga választja meg, tagjait a maga belátása szerint veszi fel, istentiszteleti és gyülekezeti rendjét szabadon állapítja meg. Minden gyülekezet addig tartja pásztorát, amíg annak eredményes munkássága és a vele való lelki kapcsolat melegsége és ereje az ottmaradást kívánatossá és lehetövé teszi.

GYÜLEKEZETI FEGYELEM ÉS A LELKI ÉLET TISZTASÁGA

A keresztyénség gyakorlati, erkölcsi vallás. A Szentírás szerint a keresztyén ember újjászületett (János ev. 3:3-6), szent életet élö, Istennek szolgáló és a világ büneit megvetö ember. A keresztyénség erkölcse megköveteli, hogy az, aki magát krisztusinak nevezi, tiszta életet éljen, részegeskedéstöl, paraznaságtól, káromkodástól ment legyen. A keresztyén: hívö ember, az aki tudja és hiszi, hogy van bün és büntetés, de van Megváltó és megváltás is s a Megváltó az Úr Jézus Krisztus, és az Úr Jézus Krisztus ajándéka az örökélet. A krisztusi ember hiszi, hogy a Biblia Isten szava, hiszi és meg van gyözödve arról, hogy az ima valóságos erö, amennyiben Isten a hívö szívböl jövö könyörgést meghallgatja és az imádkozót megáldja.

A keresztyén egyház, a krisztusi gyülekezet a Szentírás szerint a hívöknek és szent életet élöknek a közössége.

Az egyházak a keresztyén élet tisztaságát hírdetik ugyan, de az egyházon belül nem alkalmazzák azokat a bibliai módszereket, amelyekkel a közösség tisztaságát megóvhatnák. A gyermekkereszteléssel tagjaikká tették az embereket s a hitvallomás, fogadástétel késöbbi idökre maradt, a hitnek a szent élettel való igazolását pedig, mint az egyháztagság feltételét nem követelték. S hogy az egyháztagság és az egyházi anyakönyvezés, a keresztyén nevezés nem teszi az embert hitvalló, krisztusi erkölcsü emberré, azt a szemünk elött levö számtalan példa mutatja.

Tudjuk nagyon jól, hogy nincs tökéletes ember, nincs olyan keresztyén, aki ne esne bele egyik, vagy másik vétekbe. Az Újszövetség takargatás nélkül rámutat az elsö keresztyén gyülekezetekben található hibákra és bünökre, de egy nagy különbség van az újszövetségi és a mai egyházi gyakorlat között és pedig az, hogy az újszövetségi gyülekezetekböl igyekeztek kigyomlálni a bünt, és alkalmazták azokat a fenyítö eszközöket, amelyeket Isten ajánlott.

Az újszövetségi gyülekezetek, az apostolok nagyon vigyáztak arra, hogy a keresztyének más életüek legyenek, mint a pogányok. Ezért tanítja Pál apostol az Efézusban lakó keresztyéneket így:"......ti többé ne járjatok úgy , mint egyéb pogányok is járnak az ö elméjük hiábavalóságában". "Aki oroz vala, többé ne orozzon." " Semmi rothadt beszéd a ti szátokból ki ne származzék". " Minden mérgesség és fölgerjedés és harag és lárma és káromkodás kivettessék közületek minden gonoszsággal együtt". " Paráznaság pedig és akármely tisztátalanság, vagy fösvénység ne is neveztessék ti közöttetek, amint szentekhez illik'. (Efézus 4:17,28,29,31; 5:3.)

Ha keresztyénségünk életeljárásunkban és viselkedésünkben nem látszik meg, hiába mondjuk, vagy akarjuk igazolni okmányokkal, hogy nem vagyunk pogányok, cselekedeteink elárulnak bennünket és megmutatják, hogy hová tartozunk és mik vagyunk. A keresztyénség nem zárt tan és elmélet, hanem életformáló erö s a keresztyénség ereje mindig a megváltozott ember által s a kersztyén ember hitélete, szent életgyakorlata és erkölcse által nyer bizonyítást.

A keresztyén élet tisztaságának megóvása épp olyan fontos, mint a hitigazságok tiszta és változatlan fenntartása. Az egyházak kötelessége tehát az is, hogy a nem keresztyénies élet és felfogás ellen küzdjenek, nemcsak szóval, hanem azzal a bibliai gyakorlattal, hogy akinek az élete nem üti meg a keresztyén mértéket, azt távolítsák el maguk közül.

A baptisták kezdettöl fogva nagy gonddal ügyeltek az egyéni és gyülekezeti élet tisztaságára. Azt tartották, hogy a keresztyénhez nem méltó élet méltatlanná teszi az embert a gyülekezeti tagságra. Részeges, parázna és káromkodó, stb., vagy nyíltan hitetlenkedö ember nem lehet a baptista gyülekezet tagja. A baptisták alkalmazzák még ma is azokat az bibliai rendszabályokat, amelyeket az újszövetségi gyülekezetek alkalmaztak azok a tagok ellen akik nyilvános bünökben éltek.

A gyülekezeti fegyelmezésnek elméletileg és gyakorlatilag három fokát ismerjük: 1. Intés. 2. Az úrvacsorától rövidebb-hosszabb idöre való eltíltás. 3. A gyülekezetböl való kirekesztés. A fegyelmezés célja kettös: elöször, a vétekben megesönek helyreállítása, másodszor, Krisztus gyülekezete jóhírnevének megörzése.

A lelki nevelés egyik eszköze a fegyelmezés. S ezt a munkát föképpen csak olyan közösségben lehet eredményesen végezni, ahol önkéntes alapon, hitvallomástétel után nyernek tagságot az emberek. Aki "beleszületett" egy egyházba, az nem tehet róla, hogy tagja annak a közösségnek, amelybe akarata és döntése nélkül került s az olyant nem lehet felelösségre vonni. Aki azonban kijelentette, hogy követi az Úr Jézust és krisztusi életet akar élni, azt mindig lehet figyelmeztetni hibáira és keresztyénhez nem méltó eljárásnak a következményeire.

A fegyelmezés az egyén érdekében történik. Minden laza erkölcsü, meg nem tért "keresztyénnek" tudomására kell hozni, hogyha meg nem tér, elkárhozik. Nem szabad - saját érdekében - engedni, hogy megnyugodjék a bünös az ö büneiben, gondolván, hogy a többi keresztyén is úgy cselekszik, mint ö. A kersztyénség nem arra való, hogy a bünöst megnyugtassa, hanem arra, hogy
felébressze és bünei súlyának tudatára ébressze.

Az egyetemes keresztyénség érdeke is azt kívánja, hogy a keresztyén felekezetek fegyelmezzék híveiket s tagadják meg a keresztyén nevet attól, akinek az eljárása többszöri intés és dorgálás után sem méltó Krisztus követöjéhez. A pogányok közt végzett keresztyén térítö munkának - a misszionárusok állítása szerint - egyik legnagyobb akadálya az úgynevezett "keresztyének" élete. Látják az ázsiai, afrikai pogányok saját földrészükön az ott lakó fehér fajú keresztyéneket, ismerik az európai és amerikai névleges keresztyénséget: lehet az a térítö, vagy misszionárius akarmilyen szent életü, nem nagyon hisznek neki. Egészen más lenne a helyzet, ha a kersztyén hittérítök azt mondhatnák ott Kínában, Indiában, Japánban: Azok az európaiak és amerikaiak, akik hitetlenek, szentségtelen életüek, azok még névleg sem keresztyének, azokra tehát ne nézzetek. Az emberiség jóléte és boldogsága függ a tiszta, öszinte, erkölcsös keresztyénségtöl. Gyakorolni kell tehát a gyülekezeti fegyelmet, mert amint láttuk, sok érdek kívánja ezt.

A baptisták között jár egy mondás, amely jellemzi a baptisták felfogását az egyházi élet tisztaságáról s ez így hangzik: A baptista gyülekezetbe nehéz bejutni, de könnyü belöle kikerülni. Ez a mondás azt jelenti, hogy a baptisták igyekeznek gyülekezeti életük tisztántartásával hozzájárulni ahhoz, hogy Krisztus tanai elvégezzék áldásos munkájukat az egyén és az egész világ javára.

ÖNKÉNTES ADAKOZÁS

A baptistáknál nincs egyházi adó. Ezt a jövedelemforrást sehol a világon nem veszik igénybe a baptista gyülekezetek. Jó is, hogy így van, mert anyagi kiadásaik fedezetét csak így biztosíthatják. Az egyházi adóról a baptisták azt tartják, hogy az egy szükségmegoldás, olyan egyházaknál, ahol az egyháztagok hitére és szeretetére nem lehet pénzügyileg épÍteni.

Tudjuk jól, hogy a Szentírásban - az Ószövetségben - szó van egy adónemröl, a tizedröl, amely arra szolgált, hogy annak bevételéböl tartassanak el a papok és a léviták. Ha az Ószövetséghez megyünk az egyházi adó példájáért, akkor a "tized"-ben találunk is példát. De az ószövetségi tized és a mai egyházi adó között lényeges különbség van és pedig az, hogy a tizedet, mint adót, semmiféle úton nem lehet behajtani, ha valamelyik izraelita nem akarta beadni. Olyan törvény volt az, mint a Tízparancsolat, amelynek megtartása föképpen lelki kötelesség volt. S ha valaki nem hitt Istenben és nem akart szolgálni, akkor egyik másik parancsolatot megronthatta anélkül, hogy emberi büntetéstöl tartania kellett volna. El is hanyagolták idökfolyamán a zsidók a tized beadását s azért kellett Malakiás prófétának így szólni: "Hozzátok be a tizedet mind az én tárházamba, hogy legyen ennivaló az én házamban és ezzel próbáljatok meg engem, azt mondja a Seregeknek Ura." (Mal. 3:10)

A tizedre sokszor hivatkoznak a baptisták, de nem ragaszkodnak hozzá, mint rendszerhez. Az adventisták (szombatosok) a szombat mellet átvették a tizedet is, és tanítják, hogy a jövedelem tizedrészét az Úrnak kell adni. Sok baptista adakozó elött a tized áll, mint az adakozás mértéke. Az egyéni szabadság eszménye és tiszteletbentartása végigvonul a baptista élet minden megnyilvánulásán. Nem kenyszerítjük senkire sem a keresztséget, nem veszünk fel tagjaink sorába olyant, aki nem jött hozzánk önként, meggyözödésböl, a gyülekezet szabad és független, a lélek szabadon imádhatja Istent, és végül a baptista gyülekezet tagja szabadon adakozhat.

Az adakozásnak igen-igen sok elönye van az adózási rendszerrel szemben. Az adózás mindég magánviseli a kényszer jelleget: az adót fizetni kell. A hangsúly a 'kell" szón van. Az adakozás a szeretet és szív dolga. Nem "kell" adakozni, és nem is lehet senkit kényszeríteni az adakozásra. De ha a lélek megérti, hogy Istenországa ügyének az elömozdításához és fenntartásához áldozat kell, akkor a hívö ember örömmel jön adományával.

Az adakozás elönyeire a következökben mutatunk rá:

1. Adakozás útján gyülekezeteink fenntartása biztosabb pénzügyi alapokon nyugszik, mint egyházi adó szedésével. Aki önként ad, sokkal többet ad, mint aki adót fizet. Ha adózási rendszer lenne, akkor az akakozásnak legfeljebb egytized részére számíthatna a gyülekezet s akkor a baptisták kérhetnének segélyt a városoktól és az államtól.

2. Az adakozás igen jó nevelöeszköz. A hívö ember tudja, hogy nincs istentisztelet áldozás nélkül. Az Ószövetségben azt találjuk, hogy az áldozás volt az istentisztelet fö része. Ábrahámtól olvassuk, hogy valahányszor istentiszteletet tartott, azaz "segítségül hívta az Úr nevét", oltárt épített. Az oltáron áldozott. Az újszövetségi rendszerben is van áldozás, de nem olyan, amilyenröl a római katolikus egyház beszél, t.i. az ostya átvételéröl, hanem valóságos áldozás, amelyben Isten oltárára tesszük a pénzünket. Nem keressük azután, hogy mire megy ,vagy mire kell a pénz. A pénz áldozat - ha "elég", ha "füstbe megy" és "megsemmisül", az nem érdekli már az adakozót. Az áldozás mindig pazarlásnak, érték elvesztésnek látszott, és gazdasági szempontok szerint sohasem volt megérthetö. Az adakozó (áldozó) hívök tapasztalják, hogy imájukat Isten meghallgatja, öket kegyesen fogadja, életüket megáldja és ezért az áldozatot sem sajnálják. Megtanítja a hívö embereket ez a rendszer arra, hogy istentiszteletüket teljessé tegyék. Az istentiszteleteknek három alkotó eleme van, u.m. az imádság, szolgálat és áldozat. Csak úgy teljes a tiszteletünk, ha mind a hármat tesszük. Nem lehet mondani: én adok pénzt, de nem imádkozom; vagy én imádkozom, de nem áldozom. Hiányos tisztelet nem kedves Isten elött. Áldozunk, szolgálunk és imádjuk gyarlóságunkhoz képest Istenünket s érezzük, hogy ez az igazi istentisztelet. Ami hiányosság van bennünk, azt Isten kegyelmesen megbocsátja és kipótolja.

Az egyházi adó rendszere kiveszi az egyik alkotóelemet az istentiszteletböl. Igaz ugyan, hogy aki akar adakozni - az adhat mindenütt, söt fel is szólítják a híveket az adakozásra, de ez az eljárás hasonlít a könyöradomány gyüjtéshez. Az igazi, lelki adakozás pedig nagyon távol áll az alamizsnálkodástól. Az áldozó boldog, mikor ad, s kiváltságnak tekinti, hogy Isten kegyelmesen fogadja áldozatát. Az alamizsnálkodó legjobb esetben is azt tette, amit minden jóérzésü embernek (hitetlennek és hívönek egyformán) kötelessége tenni. Csak a hívö ember tud áldozni - alamizsnát hívö, hitetlen, istenfélö és világi ember is adhat.

3. Az önkéntes adakozás rendszerével a gyülekezet a szükséges anyagi eszközök elöteremtésénél teljesen hitre épít. Üzleti szemmel nézve úgy látszik, hogy egy baptista gyülekezet anyagilag nagyon bizonytalan alapokon áll. Lehet hitre, emberek jóakaratára építeni? Rábízhatja a baptista lelkipásztor jövedelmét, egész exisztenciáját erre a bizonytalan anyagi bázisra? Egészen jogosak ezek a kérdések az üzleti életben, az állami költségvetés munkájában és talán az egyházak életében is. Amikor az egyházak leléptek a bibliai alapról egy dologban, akkor más dologban is az új alapra kénytelenek támaszkodni.
Létezésünkkel és elöhaladásunkkal igazoljuk, hogy lehet hitre építeni és hogy a hit valóságos és erös alap. Erre építette Krisztus az Egyházat, és erre rá lehet építeni mindent, ami az egyházhoz tartozik. A gyülekezetnek hinnie kell a tagok öszinte hithüségében - mert ha egy keresztyén gyülekezet nem hisz, és ha egy keresztyén lelkipásztor nem bízik Istenben - akkor honnan és kitöl várja a hitetlenség a hit bizonyítékait? Hogy hírdetheti akkor a gyülekezet a hit evangéliumát?
Az egyházi adó rendszere nem a hit rendszere, hanem a kényszere. Mindenki ismeri és tudja, hogy milyen körülmények között megy az egyházi adó fizetése. Milyen sok zúgolódás, méltatlankodás, perlekedés és végrehajtási eljárás kíséri a pénz behajtását. Sok ember nem jár templomba, nem hisz Istenben, nem törödik vallásos dolgokkal, egyházi adót mégis fizetnie kell. Szüksége van Isten munkájának azok pénzére, akik hitetlenek, vagy zúgolódva adnak? A hitélet fejlödése nem függ az egyház rendelkezésére álló pénzmennyiségtöl, hanem a pénz mennyisége függ a lelki élet mélységétöl.

4. Az adakozási rendszer függetlenné teszi a gyülekezeteket és az egyházat. A baptisták elvi okokból sehol sem kérnek lelkipásztoraik eltartására állami segélyt. Az adakozást istentiszteletük fontos részének tekintik, hogyan engedhetnék meg, hogy a tisztelet eme részét más végezze el helyettük? A kínaiak imamalmokat ácsolnak, hogy helyettük azok, "mondják az imákat". Az európai keresztyének mosolyognak a gyarló kínai szokáson és mégis beleesnek ugyanabba a hibába: engedik, söt követelik, hogy helyettük mások áldozzanak. Áldozzon az állam. A nagy egyházi vagyon, a sok pénz, sohasem emelte a lelki élet színvonalát. Az Úr munkájának elösegítéséhez szükség van pénzre, de csak bizonyos összegre, annyira, amennyit az áldozó hívek szeretettel, és az áldozás, lemondás érzésével össze tudnak adni. Az ilyen pénzen áldás van és Isten országa épül általa. A nagy egyházi vagyon és az a pénz, ami nem az Úr szelleme és gondolata szerint jött be, ártalmára van az igazi krisztusi életnek. Amennyi hatalmat nyernek az egyházak vagyonuk révén az államban és a társadalomban, éppen annyit veszítenek a lélekre gyakorolt szent hatásukból.

5. Az önkéntes adakozási rendszer gyakorlása és az egyházi adó rendszerének, valamint az államsegélynek elvetése fejleszti a lelkiéletet. Külföldi példákkal igazolható (a baptisták hazánkbeli példája mellett), hogy ahol a felekezetek önkéntes adakozásból tartják fenn magukat, ott több templom, több gyülekezet és több templomba járó hitvalló tag van. A gyakorlat igazolja, hogy az adakozási rendszerrel 3-4,000 felnött, hitvalló tagból álló gyülekezet pénzügyileg függetlenül fenntarthatja magát. Amelyik gyülekezetnek van 800, vagy 1,000 tagja, az annyi pénzzel rendelkezik, hogy számottevö összeget juttathat közös missziói célokra, pl. pogánymisszió, iratmisszió, vagy iskolák, valamint jótékonysági intézmények fenntartására. Ha a nagy 5-10,000, söt ennél is több lelket számláló egyházközségek természetes és egészséges fejlödés következtében több, kisebb, de még mindig erös gyülekezetre oszlanának: olyan közösségben, ahol ma csak egy templom van, lenne három, vagy négy. A kisebb egyházközségben a hívek lelki közösségre találnának és lelki otthonra tennének szert; a lelkészek több figyelmet fordíthatnának az egyének lelki életére és gondozására. Lüktetöbb, elevenebb lelki élet lenne hazánkban s kevesebb lenne a káromkodás, trágár beszéd, tisztább lenne az emberek élete.

A baptisták ismerik a könnyen jött pénz káros hatását és ismerik az áldozattal hozott adakozás áldását. Jövöjük, gyarapodásuk, és a lelkekre való hatásuk erösítése miatt ragaszkodnak az adakozási rendszerhez és meggyözödéssel hírdetik, hogy ez a bibliai rendszer, ez a lelki rendszer.